Elkötelezett vezetők és HR szakemberek sora próbálja újra és újra fejleszteni a munkavállalókat: kommunikáció, asszertivitás, konfliktuskezelés, együttműködés, vezetői készségek. A piacon pedig mindig van egy újabb technika, egy „már tényleg működő” modell, vagy egy innovatív módszertani megoldás, amely elhozza a vágyott „aha-élményt”.
És mégis, a résztvevők egy jelentős része most is pontosan ugyanott tart, ahol évekkel ezelőtt. Sőt, sokan ma már inkább ingerültnek érzik magukat, amikor egy újabb tréningmeghívó landol a postaládájukban. Van, aki ezt úgy hívja: tréningfáradtság. Én már olyat is hallottam: „tréning PTSD-m van”. Az utóbbi kifejezés elsőre talán túlzásnak is hathat, de valójában elég jó leírása annak a mentális állapotnak, amit a rendszeres, de semmin nem változtató tréningek hagynak maguk után.
A szokásos tréning forgatókönyv jól ismert. Szép prezentációk, (szerep)játék, némi csoportmunka. Egy csokor praktikus technika, amit aztán mindenki magával vihet, legalább a zárókör erejéig. A legnagyobb gond az, hogy ez megközelítés nem veszi figyelembe, hogy minden ember, minden szervezet és minden helyzet más. Meg talán azt sem, hogy a valódi változás sokkal inkább evolúció és nem revolúció.
A „klasszikus” tréningek egyik mellékterméke az a rejtett üzenet, hogy ha az ott tanultak nem működnek, akkor te vagy a hibás. Hiszen „bevált módszert” tanítottak, ha nálad mégsem válik be, akkor biztosan te nem vagy elég nyitott, elég elkötelezett a fejlődés iránt. Ez a tréning PTSD lényege: a fejlődés ígéretét kapod, de közben csak azt tanulod meg, hogy a fejlődés rád valahogy nem vonatkozik. Ez vezet oda, hogy az újabb tréning már nem motivál, hanem kifejezetten idegesít főleg, ha már tucatnyi hasonló programon ültél, mindig ugyanezzel az eredménnyel.
Ki merem jelenteni, hogy kifejezetten szeretek, szeretünk tréning PTSD-ben „szenvedő” résztvevőkkel, csoportokkal dolgozni. Számos felemelő pillanatot éltem és éltünk már meg velük. Például, amikor a csoport rájön, hogy végre nem a technika van a középpontban, hanem ők. Hogy most van itt velük valaki, aki őszintén kíváncsi arra, ők maguk hogyan működnek, és abban hogyan tudnak változtatni. Amikor a nap végére olyan megoldások formálódnak, melyek „valószínűleg nálunk, itt a gyárban is működni fognak.”
Itt jön képbe az esetfeldolgozás mint módszertan, amikor nem “technikákat” tanítunk, hanem valódi szakmai helyzeteket dolgozunk fel. Nem adunk kész recepteket, hanem segítünk értelmezni, elemezni, reflektálni, hogy a résztvevő maga találja meg azt, ami az számára konkrét előrelépést eredményez.
A legtöbb “agyontréningezett” résztvevő pontosan ezt értékeli: a reflektív, támogató közeget, ahol nem csak a tanácsadó, de a teljes csoport kollektív bölcsessége segít kialakítani egy reális, gyakorlatias következő lépést. Annak pedig külön ereje van, amikor egy esetleges következő alkalmon valamelyik résztvevő azzal kezdi a nyitókört: „kipróbáltam a közösen megbeszélt megoldást és tényleg működött.”
