Vajon mi lehet a közös pont a föld körüli lebegésben, Roger Federer teniszjátékában és életünk ritmusának könnyedségében vagy épp nehézségében? Visszaszámlálás indul… Csapjunk a húrok közé!
Nemrég ünnepelte a Colorstar zenekar a 30. születésnapját egy parádés koncerttel, ami teljesen magával ragadott (önmagában is izgalmas egy hozzánk hasonló korú közösséget látni, mennyire marad friss… – élményem szerint abszolút!). Saját meghatározásuk szerint zenéjük: tánczene űrutazáshoz. Mivel űrbéli összehasonlítási alapon nincs, így maradnék a lebegés vonalán: teljesen elvarázsolt a zene, létrehozta bennem azt a fura állapotot, amit leginkább valami nagyon személyes és egyszerre nagyon közös áramlásként tudnék leírni (nem, ez nem a klasszikus flow élmény, mert nincs benne aktív cselekvés!), egyre inkább a magam felszabadultsága, önfeledt jelenléte felé vitt, mindenféle külső tudatmódosító nélkül. Ahogy érzékeltem, a körülöttem állókat is. Nem a gyors ritmus ragadott el, a lassabb és gyorsabb számoknál egyaránt meglett (megszületett?!) ez a valami: magától értetődően volt nagyon éles figyelmem a zenére, a látványra, figyeltem befelé és kifelé, minden kizáródott úgy, hogy közben semmi sem záródott ki.
Pont úgy, ahogy a életemben párszor (<5!) már sikerült: szinte tökéletes koncentrációval, erőlködés nélkül, pontosan, a megfelelő ritmusban teniszezni. A saját szintemen nagyjából úgy, ahogy Federer egész felnőtt korában játszott a sajátján: végtelen könnyedséggel, alig izzadva, mindig magától értetődően jó helyen megütve a labdát, hogy aki nézi, bátran azt gondolhassa, hogy a tenisz a világ legegyszerűbb játéka. Mint az élet: megy magától, sikert sikerre halmozunk, ha épp nem, akkor abból tanulunk. Persze, tűnhet így. Minden sportra találunk hasonlatot, hogy miért épp olyan, mint az élet. A tenisz azért, mert alapvetően nem a nehezen megtanulható, sok aprólékos gyakorlást igénylő technika a döntő, hanem a jelenlét, a koncentráció: hogy megvan-e az a ritmus, ami passzol a játékos aktuális belső állapotához, felveszi a versenyt az ellenfél ritmusával és végső soron rákényszeríti ritmusát és ezáltal az akaratát az ellenfelére. Federer ezt olyan eleganciával és magától értetődően tette, hogy alig lehetett észrevenni ezt az elképesztő nyomást: úgy tűnt, hogy lazán, mosolyogva nyerte a labdameneteket. Ritmusban volt, könnyednek látszott, és biztosan nem volt görcsös.
Azután, általában, közbe jön valami: elpattan egy húr, porszem kerül a gépezetbe, sz@r a palacsintába, vagyis kiesünk a ritmusból, nem találjuk az ütemet. Szétcsúszik minden, szétcsúszunk és rágörcsölünk. Hosszú felsorolás lenne, mit érdemes ilyenkor csinálni, és hogyan. Önkényesen két dologra erősítenék rá. Az első a teniszből jön: vissza az alapvető mozgás átismétléséhez: elölről kezdeni a mozdulatok aktuális felépítését, arra figyelni, hogy nálam mi működik ma – ezekben az időszakokban nem érdekes az ellenfél, befelé kell dolgozni. Bátran és extra tudatosággal újra megkeresni a jelenleg működő saját ritmust, a kellő lazaságot a görcsösséggel szemben, ebből önbizalmat építeni aktuálisan, és csak ezután megpróbálni hatást gyakorolni a közös ritmusra. A második a zenéből jön: megvannak az általánosan ritmust diktáló hangszerek, alaphelyzetben az ő dolguk a lüktetés biztosítása, így van kitalálva. Emberi kapcsolatainkban azonban életszerű és előnyös, ha dinamikusan változik, mikor diktáljuk és mikor követjük a ritmust. Fogjunk gyanút, és nehezebb időszakunkban nézzük meg az aktuális kottát: eleget követek-e és eleget diktálok-e ütemet? Ha valamelyik túl gyakorivá válik a teljes életemben, az biztosan elváltozásokat fog okozni. Elváltozásokat bennem, a szeretteimmel való viszonyokban, munkahelyi közösségemben, tágabb környezetemben is. Persze egy-egy szerepben akár tartósan is maradhatok ritmust diktáló vagy követő üzemmódban, de az életem teljes spektrumát a dinamikus egyensúly teszi élhetővé, így tudunk kellő érzékenységgel és lazasággal kapcsolódni egymáshoz.
És akkor már mélyebb értelemben is mondhatjuk: legyen tánc! Akár űrutazáshoz is…
