Közhelyesen ismételjük újra meg újra, hogy világunk bonyolultsága sokszor nyomasztó, kezelhetetlen, túl komplex. Oké, igaz. Mit tehetünk mégis, így nyáron, coach-ként? Három, bennem erősen kapcsolódó, irányból próbálok meg közel sem teljesértékű, de töredékességében talán továbblendítő választ adni a kérdésre.
Ha borkóstolásom fejlődését egy rövidke pillanat erejéig rokonítjuk személyes egyedfejlődésemmel, akkor tisztán látszik: az egyszerűbb felől megyek a komplexebb felé. Életem első magam által vásárolt bora (BB merlot) leginkább azzal kápráztatott el, hogy a mindent elfedő édes íze elnyomta az alkohol akkor még szokatlan és furcsa ízvilágát. Sok évvel később, jópár bor elfogyasztása után, amikor Mádon, a dűlőszelektált furmintokat kóstoltuk, és a hozzáértő tanításnak hála tisztán éreztem a köztük lévő különbségeket (nem borosoknak: ugyanaz a szőlőfajta, ugyanabból az évjáratból, egymástól pár száz méterre fekvő területekről, ugyanazon eljárással elkészítve), megérkezett, hogy kezdem érezni a komplex ízek különbségeit, és kifejezetten megszerettem, hogy tudok már figyelni ezekre, persze messze nem úgy, mint aki tényleg ért hozzá. Nem vágyom vissza az „egy bor egy íz” világába, szeretem, hogy már több mindent érzek. És innen visszanézve, kifejezetten rendben van egy-egy fröccs, a maga kisebb komplexitásával, hidegen, egy nyári délután, mert annak más a funkciója. Az egyszerű helyén kezelésének alapfeltétele, hogy már megvolt a következő szint, biztonsággal mozgunk ott is, és jólesik vissza kirándulni az „egyszerű igazságok boltjába”. Egy szakmai párhuzamot hadd hozzak ide: a legtöbb általam ismert coaching modell nem, vagy alig képes kezelni az emberi működés összetettségét, túlságosan leegyszerűsíti azt, általában csak a könnyen hozzáférhető kognitív részt próbálja meg változásra bírni, sokszor épp úgy, mint az édes merlot: biztonságot ad, mert annyira könnyen érthető, csak hát nem finom. Tegyük le gyorsan az italt, indul a pszichedelikus szál…
A Pink Floyd A saucerful of secrets című száma, tinédzser korom óta nagy kedvencem, mert valódi útra visz, mindig történik bennem valami ez alatt a 13 perc alatt (ez az Ummagumma albumon megjelent verzió, a kedvencem). Nem klasszikus „liftzene”, már az elejétől erős hatást vált ki, szinte a káosz határán egyensúlyozva indul, és lassan építkezve visz magával a végén megszülető egyszerűbb dallam felszabadító erejéhez. Itt is, mint minden belső titok kapcsán, át kell jutnunk egy igénybe vevő szakaszon, melynek nehézségére rímel a zene szétesés határi (disz)harmóniája, csak így adatik meg a felszabadultság, a belső titok megsejtésének katarzisa, a szöveg nélküli ének emelkedettsége (hiszen, ha el tudnánk mondani, nem is lenne/maradna titok). Mint, amikor egy sűrű és sötét erőben bolyongás közepette egyszer csak egy pillanatra világossá válik az irány, amikor átvágódik a gordiuszi csomó, amikor nyilvánvalóvá lesz az addig kezelhetetlen, ahogy kisimul az addig feszítő… Ahogy Váli Dezső festőművész írja: „Egy remekmű villámvillanás-időre megmutatja Isten köpenye szegélyét.” Ez a megmutatás úgy egyszerűsíti le a felfoghatatlanul bonyolultat, erre az igen rövid időre, hogy nem hiányzik belőle semmi lényeges. Egyelőre itt még a kognitív elemek nélküli hatásban vagyunk, az érzetek, érzések vonalán, meggyőződésem, hogy ezek nélkül nincs valódi katartikus felismerés, de verbalitás hiányában nehéz lesz emlékezni, így kellene valami kognitív kapaszkodó is.
Ismét egy szakmai kitérő: fejlesztőként szerintem dolgunk a bonyolult kontextusok kezelhetővé tétele (vagyis egyszerűsítése), úgy, hogy a lényeges tartalmak megmaradhassanak, vagyis a nagy művészet a mi területünkön: a fontos aspektusok elvesztése nélküli egyszerűsítés. Ez lehetséges egyáltalán? Lehet úgy lényeget megragadni, hogy csak az akkor és ott felesleges elemeket hántsuk le róla? Adódik a harmadik vonal: a versek. Mert remek példái, hogy a lényeg megragadása sokszor nem más, mint sűrítés.
Pilinszky amúgy is a lírai sűrítés éllovasa (micsoda kép!), de az alábbi verséből már képtelenség lenne bármit kihúzni…
Pilinszky János Életfogytiglan
Az ágy közös.
A párna nem.
Talán nem csak bennem merül fel a kérdés, hogy „és a takaróval mi van?”, de érezzük, tudjuk, hogy valójában az életfogytig kontextusában a takaró nem lényeges, sem a többi tárgy a hálószobában. Megtörtént a valódi sűrítés: egy házasság összegzése hét szóban.
Az utolsó szakmai párhuzam: szerintem a terápiától a coachingon át, a mentálhigiénés tanácsadásig mindenhol kell tudnunk ezzel a fajta sűrítéssel dolgozni: ügyfeleink gyakran keverednek saját kontextusaik kibogozhatatlanságának fogságába (ahogy én is, nyilván, olykor, a saját életemben) és ebből egy-egy komplexitást megtartó (a furmint szál), belső minőségi leegyszerűsödés felé vivő (az Ummagumma szál), jókor kapott sűrített kép (a Pilinszky szál) adhat olyan élményt és erőt, amiért megéri szakemberhez menni és szakembernek lenni.
És, ha ez így megvan, akkor jöhet a jóleső, egyszerű, nyári fröccs. Egészségetekre!
