Te is átélted már, hogy jó lenne végre továbblépni egy képességeidhez nem illő, vagy azokat alulhasználó pozícióból, munkahelyről, és beleragadsz ebbe az elégedettlenségedbe? A burnout fókuszú coaching ülések gyakori felismerése, hogy a kiégés elidegenedett és ideges melankóliája mögött sok esetben a változás vágya áll. Vagy inkább tombol. És annak is gyakran tanúja vagyok, hogy amint az elégedetlenség forrpontra jut és a változtatásra való belső hívás hallhatóvá válik, felerősödik a tehetetlenség. Érthetetlennek tűnik, amikor valaki ugyanolyan erővel sóvárog a változás iránt, mint ahogy ellenáll neki. A stagnálás szinte végtelenbe nyúlik, és nagyon kétségbeejtő lehet.
Mára megtanultam, hogy ez a lefagyott, passzív állapot, ez a holtpont valójában a változás, az útnak indulás sötét előestéje. A mítoszokban, mesékben visszatérő motívum, amikor a hőst – aki éli hétköznapi életét – elhívják: az alvilágba, az égbe, fontos küldetésre, és ő ettől inkább megretten és kétségbeesetten próbál visszatérni a régi életformájához.
Joseph Campbell – aki az emberiség közös lélektani őstudását, a mítoszt és mesét tanulmányozta – a kaland visszautasításának nevezi ezt a jelenséget, így ír erről: „A való életben éppúgy gyakran előfordul, mint a mítoszokban és mesékben, hogy a kalandra hívás válasz nélkül marad; mi sem könnyebb ugyanis, mint másfelé fordulni és figyelmen kívül hagyni az elhivatást. (…) Az unalom, a kemény munka vagy a „kultúra” falai közé zárva a szereplő elveszíti az önálló cselekvéshez szükséges erőt, és megmentésre váró áldozattá válik. Virágzó világa kősivatag lesz, élete értelmetlennek tűnik – még akkor is, ha Mínosz királyhoz hasonlóan gigászi erőfeszítéssel képes elismert birodalmat építeni. De bármilyen házat építsen is, a halál háza lesz: sziklatömbökből emelt labirintus, amely elrejti előle saját Minótauruszát.”
Ami kiégést kezelő coachingnak indul, az sokszor a megszokott és a kaland közötti határmezsgyén megrekedt személy kisérése, aki saját valódi természetét keresi szokatlanul őszinte beszélgetések fényénél.
Ne ijedünk meg attól, ha egy változás küszöbén cselekvésképtelennek érezzük magunkat. Ez az állapot természetünkhöz tartozik, az emberiség archetipikus élménye. Ha már egyszer megszólalt benned, ne próbáld elnémítani a hívást, mert a stagnálás idején is van választásod: komolyan veheted, amit belülről hallasz és beléphetsz önmagad labirintusába, egyre közelebb furakodva valódi indítékaidhoz, természetedhez, hogy ezáltal lassanként hozzáférhess a saját erődhöz és végre útnak indulj.
