Amikor több óra görcsös szenvedés után az orvos végre kimondta a diagnózist (vesekő!), kicsit megkönnyebbültem. Nem fájt kevésbé, de már tudtam, mi bajom van, felszabadító volt. Azóta tudom, hogy ez a legritkább pillanat az életben, amikor pontosan tudom, hogy mi van, és azt meg is tudom nevezni. Hogy miért is van ekkora csábítása és mágikus ereje a megnevezéseknek, nagy megmondásoknak, erre keresem a választ, karon ragadva Demjén Rózsit, Ottlik Gézát, Marsellus Wallace-t.
Egy meglehetősen igénybe vevő szituáció leküzdése után Marsellus ezt mondja korábbi ellenségének, Butch-nak a Ponyvaregény című filmben, aki épp akkor mentette meg, válaszul „az akkor most mi legyen?” kérdésre: „Ma elutazol, még ma este! És ha elutazol, akkor el vagy utazva, különben véged.” Tiszta, világos, egyértelmű, nem kétséges, hogy ki diktál, ki van hatalmi pozícióban. Krízisben ez kell, egyértelmű, direkt iránymutatás, utasítás. Minden a helyén, értjük. Mondjuk ki: ezzel teremt biztonságot, úgy egyszerűsít, ahogy jól esik, szeretjük.
Szerencsére, ritkán adódnak ilyen krízisek mindennapjaink során, mégis sokszor használjuk ezeket az egyszerűsítő, (tévesen) mágikus erővel felruházott szavakat: Szedd össze magad! Legyél proaktív! Csak meg kell csinálni! Mit nem lehet ezen érteni? Kezdj már el, gondolkodni! Ami nem öl meg, az megerősít! Csak akarni kell! Meglehetősen elnagyolt, leginkább a kimondó biztonságát szolgáló közlések, melyek abból a hitből jönnek, hogy jól leírják a helyzetet, megragadják a lényeget. És azt várjuk, hogy mindez úgy is lesz, ahogy kimondtuk, mintegy varázsütésre, megtörténik, amit akarunk, amit remélünk, amiben bízunk. Szerintem a mindennapjaink lényegét itt inkább Ottlik ragadja meg, így:
„’Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.’ Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül, hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. … A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani.” (Ottlik: Iskola a határon)
Évek óta ülök a coaching szobánkban úgy, hogy igyekszem nem a hangos elnagyolt jelekre fókuszálni, igyekszem a racionális megértés mellett valami másik fajta megértését is meglelni az adott helyzetnek, dilemmának, valahogy a szavak által nem jól megragadható rétegét megsejteni egy-egy történetnek. A mindannyiunkban ott ücsörgő néma gyerekkel kapcsolatba kerülni, valahogy megragadhatóvá tenni azt, ami sokszor a mondataink mögötti regény, amit, ha el tudnánk olvasni, százszor pontosabb megvilágításba kerülne épp az iménti mondat. Ha ez sikerülne, nem kellene kiáltoznunk, jobban értenénk a mélyrétegeit egy-egy megnyilvánulásunknak, biztonságosabban kapcsolódnánk így. Amikor néha megadatik belepillantani, belelapozni egy ilyen belső regénybe (nem gyakori!), akkor adódnak a megérintő momentumok, akkor van igazán hozzáadott értékem a másik életéhez, hiszen találtunk valamit, ami nem attól ad biztonságot neki, hogy könnyen megfogalmazható (mert nem az!), hanem attól, hogy megtapasztalta, hogy ott van őbenne, és kapcsolódni tudott hozzá. Ilyenkor másképp némulunk el, kicsivel emelkedettebben. Mintha ilyenkor hihetőbb lenne, hogy létünknek nemcsak az általunk, néha unásig ismert, cselekvő-magyarázó dimenziója valóságos, hanem az is, amivel alig-alig érintkezünk. Ehhez azonban pont nem a gyors és felületes parancsokat adó mágikus mondatokkal jutunk el, hanem a sokkal finomabb, pasztellebb, nyitottabb érdeklődésünkkel, halk és néha bizonytalan próbálkozásainkkal. Vagy hallgatásainkkal.
Ez a belső dimenziónk jelentős teremtő erővel is bír: ki ne tapasztalta volna, hogy az értelmi körüljárás után, mellett, helyett, mennyivel erősebb az ebből a dimenzióból jövő valami: sugallat, érzet, látásmód? Egy-egy szimbólum, egy hasonlat, egy jól elkapott fotó mindig többet mond és mutat az elsődleges jelentésénél, annál, amit hangosan, sokszor ismételve lehet közzétenni. És ki ne tapasztalta volna, hogy milyen mókásan silány tud lenni, amikor ezt a nehezen megfogható réteget akarjuk könnyen emészthetővé tenni: Miről szól a regény? Mit ábrázol a festmény? Mit mond a vers?
Innen már csak egy lépésre vagyunk attól a gyerektől (igen, még mindig a belső gyerek!), akivel, ha kapcsolatba kerülünk, megtapasztalhatjuk azt, ami egy jó gyerekkor velejárója volt: a teljes önátadást, az egész-ségünkkel való kapcsolódást egy játékhoz, a teljes beleélést és a szigorú belső megítélés nélküli felszabadult működést, játszást. És ebben a játékban a folyamatos, (valós) mágikus teremtést, ahol a dolgok természetszerűen mutatják meg rejtettebb oldalukat, azt, amihez a felnőtt, racionális, sokszor kellően földhözragadt, létünk már nem fér oda. Ilyenkor természetes, hogy sajtból van a hold.
Hétköznapi életünket nem hatják át az ilyenfajta mágikus teremtő mondatok, legtöbbször kínosnak, cikinek érezzük (a legtöbb kontextusunkban, helyesen…) és komoly bulihangulat és sokszor néhány pohár alkohol is kell ahhoz, hogy Demjén Rózsinak elhiggyük, hogy, amit dalában 65 alkalommal állít a holdról, annak ebben a másik (a belső gyermekünkkel szemléltetett) dimenzióban igenis van értelme, sőt, ha ez elvisz minket a gyermeki odafordulás és őszinte kapcsolódás felé, akkor szinte csak ennek van értelme az életben.
