Előre bocsátom, a vers elemzése nem szokványos. Nem a mű eredetét, írójának gondolatait, megírásának körülményeit szeretném bemutatni – tele van vele az internet. Saját „utazásomat” igyekszem ábrázolni, önkényesen, szabadon.
A Marcus Aurelius olvasása közben szinte észrevétlenül sodródom bele abba a filozófiai gondolatáramlatba, amely újra és újra visszakérdez: mitől, hogyan lesz értékes egy ember? A vers nem válaszol didaktikusan, inkább egyfajta csendes bizonyossággal kínál fel valamit – talán egy receptet az emberi méltóságra. A recept nem könnyen követhető útmutató, inkább távoli, fénylő pont az égen. Nem tudom eldönteni, ideálom-e ez az eszmény, akarom-e egyáltalán, vagy csak lenyűgöz a maga elérhetetlenségével. Olyasféle áhítat ez, mint amikor az ember a csillagokat nézi: tudja, hogy nem érheti el őket, és mégis, pont ez ad nyugalmat.
A vers különleges szépsége, ahogy a halált megmutatja – nem tragédiaként, nem végső bukásként, hanem valami természetes, elkerülhetetlen eseményként. Marcus Aurelius, és vele együtt talán Kosztolányi is, emelt fővel, kérkedés és becsvágy nélkül hajol meg előtte. Ez nem önfeladás, hanem valamiféle felsőbb bölcsesség, ami mögött nem hit, hanem belső nyugalom áll. És ez a nyugalom nagyon ritka vendég a mai világban.
A versben ábrázolt dichotómia, a követendő jó és a „barbár” rossz ellentéte, szóhasználat szempontjából nagyon erőteljes, de nem túl harsány, nem kioktató. Kosztolányi tűpontosan tudja érzékeltetni, mi az, ami számára megvetendő és mi az, ami tiszteletet érdemel, mindezt túlzó gúny nélkül. Ez talán a legnagyobb ereje a szövegnek: nem kiabál, nem oktat, hanem megmutat. Látni engedi a különbséget az üres díszletek és a belső tartás között.
Írótársnak nevezi Marcus Aureliust. Ez az egyetlen szó mintha mély belső kapcsolatot nyitna meg köztük, saját gondolkodásában, világértelmezésében talál rokonlelkűségre a filozófus-császár alakjában. A magasra jutók – akár hatalom, akár szellemi rang tekintetében – gyakran magányosak. Talán a vers mélyén ez a magány is ott húzódik: a meg nem értettség, a kimondatlan társ-keresés magánya.
A „Medúza-valóság kő-iszonyatja” az egyik legerőteljesebb képe a versnek. Számomra két szimbólum jelenik meg egyszerre: az az attitűd, amely hajlandó szembenézni a valóság legzordabb arcával, és az a finom etikai megkülönböztetés, amely a szándékot és a következményt egymástól elválasztja. A Medúza, bár a mítosz szerint ártatlan volt, mégis halálos, ahogyan a valóság is lehet kíméletlen anélkül, hogy rosszindulat lakozna benne. Ez a kép nekem a bátorság allegóriája: a szembenézésé, ami talán az egyetlen lehetséges út a méltóság felé.
A vers utolsó szakaszának reneszánsz költőket igéző szóhasználata – talán szándékosan – kissé anakronisztikus, mintha Kosztolányi távolságot tartana saját korától, hogy jobban lássa a lényeget és közelebb lehessen eszményképéhez, ideáljához. A záró sorokban ott rezeg a halk fohász: fölemelni a szívet a példaképként álló császárhoz, írótárshoz, emberi mintához. Talán az utolsó kísérlet arra, hogy Kosztolányi maga is részese lehessen annak a belső nagyságnak, amit Marcus Aurelius személyében lát – vagy legalább hadd legyen az, aki felismeri, mekkora érték lakozik benne.
A vers sorai nem hangos kijelentések, inkább belső rezgések: kérdések arról, hogy mitől értékes egy ember, mit jelent nagynak lenni anélkül, hogy annak akarnánk látszani. És talán arról is, hol van a helyünk ebben a világban, ha ezeket a kérdéseket egyáltalán fel merjük tenni.
