Vannak azok a színdarabok, amik valahogy zsigeri szinten átmosnak, csinálnak velünk valamit. A végére érezzük: ez most jó volt. Máshogy jövünk ki az előadásról, mint ahogy bementünk. Ez persze személyes élmény, hogy kinek melyik előadás ilyen, ami attól sem független, hogy mi zajlik éppen az életünkben, mi az, ami kitölti a gondolatainkat, érzéseinket.
De vannak azok az előadások, amiket bátran ajánlok mindenkinek, mert biztos vagyok benne, hogy jó lesz.
Az Egykutya egy ilyen előadás.
A darab azt a kérdést feszegeti, hogy miért érdemes élni. Pontosabban, hogyan kell, lehet-e egyáltalán jól, boldogan élni. Bár az életem során ezt a kérdést már sokszor feltettem magamnak, az 50. évem felé közeledve újra ide tolakodott ez a fontos, de kellemetlen, kényelmetlen kérdés. Olyan kérdés ez, amire akkor tudunk jól válaszolni, ha vissza is tekintünk, értékelünk, reflektálunk, és aminek a megválaszolásában az egyetemes válaszok nem segítenek, ki kell dolgozni magunkból a számunkra érvényes, aktuális válaszokat. Ahogy Viktor Frankl is írja:
„Végső soron az embernek nem azt kell kérdeznie, hogy mi az élete értelme, hanem fel kell ismernie, hogy őt kérdezik. Egy szóval, az élet minden embert kérdez; és az életnek csak úgy tud válaszolni, ha a saját életéért felel; az életnek csak úgy tud válaszolni, ha felelősséget vállal.”
Szóval itt van ez a grandiózus kérdés, amire ma annyi minden és mindenki próbál nekünk választ adni, utat mutatni, de még több módon a figyelmünket elterelni, hogy ne is gondoljunk erre a kérdésre. Szerencsére, az Egykutya c. előadás nem akar válaszolni. Viszont kitesz rengeteg kérdőjelet, mutat néhány lehetséges utat, de sokkal több kérdést nyitva hagy és amit a legjobban szerettem benne, hogy ezt a fajsúlyos témát érzékenyen, komplexen, és közben sírva röhögősen tárgyalja. Mármint a közönség röhögött, sírva. Komoly témával dolgozik, de nem fekszi meg a gyomrot. Kikönnyülünk közben, de azért dolgozik bennünk.
A történetről csak annyit, hogy 4 egyetemi évek alatt baráti viszonyt ápoló, ám azóta egymástól eltávolodó barát újra összetalálkozik, meglepetésszerűen, egyikük kezdeményezésére. Az este folyamán kibontakozó párbeszédben arra a kérdésre keresik a választ, hogy miért érdemes nap mint nap felkelni és élni. A történet lassan kibontakozik, megismerjük őket, egymáshoz fűződő viszonyaikat, az okokat, amiért már 10 éve nem találkoztak, a vívódásaikat, küzdelmeiket magukkal és egymással, és ahogy lehullik mindenkiről lassan az álarc (ebben az este folyamán elfogyasztott alkohol mennyisége is segít), megismerjük mindegyikük válaszát a nagy kérdésre. Már akinek van.
Mert talán ez is egy olyan kérdés, amire nincsen jó válasz, de nem is ez a fontos. Hanem az, hogy feltegyük a kérdéseket, és hagyjuk, hogy a válasz kibontakozzon a maga idejében. Addig meg, éljünk.
Nézzétek meg az Egykutyát, mert jó lesz. Ha színházban nem is, akkor majd a mozikban, ugyanis Deák Kristóf (Az Oscar-díjas Mindenki rendezője) készít éppen filmet a színdarabból.
