Mivel általában reggel nyolctól este hétig dolgoztam, szerettem volna egy kis délutáni időt keddenként a családommal tölteni – már ha elfoglaltságaim engedik. Ez az utóbbi feltétel hibás volt. Elfoglaltságaim „nem engedték”, hogy a szeretteimmel foglalkozzam, és a kis „lopott idő” elolvadt, mert mindig volt valami fontosabb.
Mindent elvállaltam, mert azt hittem, attól vagyok jó, hogy számomra nincs lehetetlen kihívás. Amikor egy feladat túl sok volt és még szeretni sem szerettem, elvégeztem, hogy bebizonyítsam: ezt is meg tudom csinálni. Így lettem gyarmat: a külvilág – ahogy azt minden rossz szándék nélkül tenni szokta – mindig akart tőlem valamit, átlépte határaimat, elfoglalt és elvitt mindent, amit hasznosnak ítélt az időmből és az energiámból.
Saját káromból tanulva, nagyon lassan ismertem fel a szabályt: mindenki akar tőlünk valamit, mert él, dolgozik és szükségletei vannak. Világrendünk a fenntarthatatlan növekedés törvényének engedelmeskedik, és ahogy a maradék, tengerfenéken bujkáló halrajokat is levadássza, a mi energiánk utolsó morzsáira is szüksége van. Ha nem erősítjük meg személyes határaink védelmét, úgy járunk, mint egy gyarmatosított ország: a világ elszívja fizikai, mentális és érzelmi energiánkat, mi pedig ott maradunk kifosztva és terméketlenül.
Meg kell védenünk a határainkat, ha nem akarunk kiégni, ha az igazán fontos dolgokra szeretnénk koncentrálni és szeretnénk tisztelni önmagunkat.
Határaink kijelölése és védelme az önértékelésünkön múlik. A kérdés, hogy feljogosítva érezzük-e magunkat arra, hogy nemet mondjunk. Érek-e annyit, ér-e mindaz, ami fontos nekem annyit, hogy elutasítsak egy kérést vagy hogy ne én végezzem el azt, amit más is elvégezhet? Ha azt érzem, hogy annak, aki kér tőlem vagy utasít valamire, nagyobb a felhatalmazása, mint nekem, akkor nem fogom megengedni magamnak, hogy nemet mondjak. Mert nincs jogom hozzá és nem érdemlem meg. Vagy mert az a gyengeség jele. Hétköznapi határaink a személyiségünk határai is egyben: ha átjárhatóvá, túlságosan is formálhatóvá válnak, csökkenni fog felénk a tisztelet és a végén már azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk. Fogyóeszköz leszünk, megfelelni vágyástól vezérelt robot. Ha megtanulsz határt húzni és azt megvédeni, a saját szemedben is tiszteletre méltóbb leszel. Megtanulod szeretni magad és ezáltal boldogabb lehetsz.
A határhúzás különösen nehezen megy a „people pleaser-eknek”, akik arra vágynak, hogy mindenki szeresse őket és hogy ne bántsanak meg senkit. Még nem hiszik el, hogy olyan emberrel, aki következetesen képviseli egyértelműen meghúzott határait, hosszútávon könnyebb és jobb együtt dolgozni és élni. Még akkor is, ha pillanatnyilag bosszantó, ahogy ellenáll az óhajainknak. A maximalisták is veszélyeztetettek, hiszen nekik a 100 % nem elég. Amikor már alszik a család, újra kinyitják a laptopot, hogy éjjel 2-ig további slide-okat gyártsanak a másnapi, olimpiai színvonalú heti riportjukhoz. Még nem értették meg a filozófus Bertrand Russel gondolatát: „a közelgő idegösszeroppanás egyik tünete az, hogy a saját munkánkat rettentő fontosnak hisszük”. A „hős-szindrómások”, akik közé a korábban mondottak szerint, én is tartoztam, az erőn és időn felüli feladatokat kihívásnak tekintik, amit visszautasítani a gyengeség jele. Úgy hiszik, hogy kicsinálni magad heroikus, menő cselekedet, amivel erőt mutatsz és tiszteletet keltesz. De a hőskultusz helyett egyszerű igavonóként fog a környezeted kezelni.
Egy szó, mint száz: ha eddig nem tetted volna meg, kezdd el meghúzni és kitartóan képviselni a határaidat. Az úgynevezett kemény határokat ott jelöld ki, ahol azok a dolgok kezdődnek, amelyekre nagyon is jogosan vágysz (öröm, feltöltődés, kapcsolatok), amelyeket nagyon fájna elveszíteni (intim kapcsolat a pároddal, idő a gyerekeiddel, a barátaiddal) vagy ami stratégiai prioritással bír (például vezetőként az embereid fejlesztése). A lágy határ pedig ott húzódjon, ami fontos neked, de kész vagy a kompromisszumra, és ezért képes vagy puffer időket beépíteni a napjaidba.
Fontos szabály, hogy a számodra fontos idő megteremtése és védelme olyan, mint a megtakarítás. Ha azt teszed félre a fizetésedből, ami a hó végén megmarad, semmit sem teszel félre. Ha rögtön elveszed belőle a megtakarítandó mennyiséget, mintha nem is lenne, nem fogod elkölteni. A cikk elején említett személyes példámban, addig nem maradt plusz időm a családomra, amig nem tettem bele a naptáramba, rendíthetetlen falként, hogy azután köré tervezzem más kötelességeimet. „Nem lehet olyan munkahelyi ügy, ami miatt a 11.00 órás kávészünetet vagy az egy évre előre beírt csütörtök délutáni squasht a barátaimmal elmulasztanám.” – mondta egy kiemelkedően sikeres kereskedelmi igazgató ügyfelem. Hasonlóan elfoglalt és tapasztalt vezetőkkel beszélgetve, újra-és újra visszaköszönt ez a megközelítés: ne a maradék idő legyen a tiéd, hanem előre tedd félre és védd meg a világtól azt, ami fontos neked.
És még egy nagyon fontos szabály: ne várd másoktól, hogy kitalálják, hogy hol vannak a határaid és hogy maguktól tiszteletben tartsák azokat! Minél előbb húzd meg a határaidat, képviseld azokat egy bulldog kitartásával, hogy a környezeted megtanuljon anélkül együtt élni veled, hogy kihasználna. Hidd el, hogy így jobban fognak tisztelni és a magad szemében is szerethetőbbé válsz.
