Az érzelmi munka az érzelmek szabályozását jelenti, amely arra irányul, hogy csökkentsük a megélt és a mutatott érzéseink közötti disszonanciát, a munkahelyi elvárások vagy szociális normák kedvéért.
Nálam akkor szólalt meg a vészjelzés, amikor észrevettem, hogy amennyire meg tudom nyugtatni az ügyfeleimet, annyira felidegesítem a családomat. Az elégtelen érzelmi munkámat, amivel minden körülmény között megpróbáltam egyensúlyban maradni, nekik kellett helyettem elvégezniük.
Köztudott, hogy a legtöbb energiát felhasználó testrészünk az agyunk. Azon belül pedig az a rész fogyasztja a legtöbbet, amely arra szolgál, hogy fegyelmezzük magunkat, hogy minden ellenérzésünk, fáradtságunk és félelmünk ellenére megfeleljünk a vélt vagy valós elvárásoknak. Ez a funkció fejlődik ki a legkésőbb, a húszas éveink elejére, ami magyarázat például a kamaszkor érzelmi hullámvasútjára.
Minél több külső és belső negatív hatást kell kezelnünk ahhoz, hogy tartósan hozzuk az eredményeket és ne tűnjünk idegbetegnek, annál nagyobb az érzelmi munka és az esélye annak, hogy kiégünk, azaz nyaralással/teleléssel nem kipihenhető módon elfáradunk.
Feleslegesen eltöltött órák a meetingen, egy kolléga fárasztó monológjainak a végighallgatása, a vezetőnk változó hangulatainak a monitorozása, a kollégák panaszkodásának a kezelése, mind komoly belső munkát követelhet tőlünk. Ilyenkor tulajdonképpen a másik ember el nem végzett érzelmi melója marad ránk. Ha valaki a környezetünkben nem tudja kezelni a saját borúlátását, türelmetlenségét, indulatait, azt akaratán kívül is szétteríti maga körül. És akkor ezzel nekünk is dolgunk lesz, mert az átterjedő feszültséget le kell magunkban szabályozni, vagy deprimáló hatás esetén éppenhogy fel kell magunkat húzni, hogy megtarthassuk a fókuszt.
Ezekben az időkben, amikor az üzlet és vele együtt a szervezetek is egyre gyorsabban változnak,
sok olyan emberrel is találkozom, akik egyszerűen elfáradtak abban, hogy alkalmazkodjanak ehhez a tempóhoz, hogy fenntartsák a teljesítményt és a lelkesedésüket,
hogy elengedjék azt, amit éppen csak megszoktak és megint megszeressenek valami újat. Nincs ebben semmi meglepő: az agyunk 200 000 éve nagyjából változatlan, csak finoman és lassan evolválódik, miközben a világ őrületes tempóra kapcsolt.
Az érzelmi túlmunkának fontos szerepe van a munka érdektelenségétől bekövetkező kiégésben is. Hogy lehet az, hogy egy olyan nem túl megterhelő tevékenységtől is ki lehet égni pár év alatt, amit mondjuk minden délután ötkor befejezünk? Tehát nincs stressz, nincs túlóra, az eredmény mégis teljes letargia, mintha a lelkünket ölné meg a munka. Saját, eredeti természetünk és adottságaink háttérbe szorítása, és az erre figyelmeztető belső hang figyelmen kívül hagyása, elfojtása, akár éveken át, ugyancsak jelentős és nem tudatosan végzett érzelmi munkát követel.
Mert úgy is eredményeket kell produkálnunk, hozni kell az elvárásokat, hogy már semmi közünk sincs ahhoz, amit csinálunk.
Miközben a vállalatokban az üzletre, a technológiára, a pénzügyre, a menedzsmentre és az ezekhez köthető készségek fejlesztésére helyezzük a legnagyobb hangsúlyt, még mindig túl kevés figyelem jut arra, hogy megtanuljuk felismerni és kezelni az érzéseinket, különösen ezek másokra gyakorolt hatását. Ez a tudatosság szerintem minden vezetői tanulásnak a kiindulópontja kellene, hogy legyen. Hogy fel tudjuk és merjük tenni ezeket a kérdéseket:
Mit kell elnyomnom magamban ahhoz, hogy fenntartsam a teljesítményemet?
Biztos, hogy azt, ami körülvesz, csak elviselnem lehet és nem változtathatok rajta?
Mi az az érzelmi munka, amit másoknak kell helyettem elvégeznie?
