Az úgy volt, hogy Szabolcs kollégám Alfája lerobbant, így a tréningről hazafelé már az ügyfél hozott minket. (Alfa azóta köszöni szépen, jól van) Beszélgetésünk rövidesen arra terelődött, hogy ki mivel foglalkozna, ha éppen nem azt a munkát csinálná, amit. Mindannyiunk valamilyen segítő tevékenységet mondott, amivel másoknak segít, hogy nekik könnyebb, jobb legyen az életük.
Világmegváltásban voltunk, na.
Ahogy erről beszélgettünk, kibukott belőlem egy gondolat: a világ legalábecsültebb munkája az önismeret és öngondoskodás, az a belső munka, amit magunkon, magunkkal, magunkért végzünk.
Ott ültünk, és szenvedélyesen beszélgettünk arról, mi mindent tudnánk csinálni, amitől jobb lehet a világ, de elfeledkeztünk arról a dologról, amit mindhárman megteszünk évek, sőt, évtizedek óta, azért, hogy jobban értsük, ismerjük és támogassuk magunkat, hogy amikor kimegyünk a világba, akkor a lehető legjobb formánkkal tudjunk jelen lenni.
Ez a munka mások számára láthatatlan, éppen ezért, nem is különösebben értékelik, de az eredményét mindenki élvezi, mindenki javára szolgál. Olyan terület, ami természetes, amikor jól működik, de észrevesszük a hiányát, amikor zavar van. Önismeret és öngondoskodás, nem pont ugyanaz, de mélyen összekapcsolódó fogalmak, nem is választom most szét. Az önismeret nem öncélú folyamat, hanem (jó esetben) azért végezzük, hogy mi jobban legyünk, jobb minőségben éljük az életünket, és ezáltal a kapcsolatainkban és a világban is jobb formánkat hozzuk.
Ma már az öngondoskodás gondolata folyik a csapból is, az más kérdés, hogy mennyire vesszük komolyan. Persze, ahogy a trendi témákkal lenni szokott, fel is hígult a jelentése, de attól még fontos, főleg, ami a lényegét, esszenciáját jelenti.
A modernkori öngondoskodás gondolata Audre Lorde-ig (amerikai író, filozófus, feminista, költő és polgárjogi aktivista) vezethető vissza. Miután másodszor is rákot diagnosztizáltak nála, Lorde az öngondoskodásról mint radikális politikai tettről beszél. „Az önmagamról való gondoskodás nem önkényeztetés” – írta. „Ez önfenntartás, és ez egy politikai hadviselés.” Különösen fontos (és radikális) volt egy olyan ember szájából hallani ezeket a gondolatokat, aki az egész életét mások szolgálatába helyezte. Szegénysorból származott és generációs története (fekete nőként) az elnyomó rendszerben való túlélésről, az alapvető emberi jogokért való küzdelemről szólt.
„Az önmagunkról való gondoskodás egy módja lett annak, hogy megőrizzük magunkat egy olyan világban, amely ellenséges az egyénnel, a közösséggel és az élettel szemben.”
Audre Lorde szerint az öngondoskodás alapvető építőeleme a közösség építésének, és ezzel körbe is értünk. Senki nem tud másnak segíteni, amig ő nincs jól. Sőt, sokszor a másoknak való segítség szándéka mögött saját igényeink projekciója van.
Az öngondoskodásban teljesebben értelmezve benne van a forró fürdő, az önszeretet, a szükségleteink kielégítése, vagy a határtartás. De benne van az is, hogy felelősséget vállalok a saját destruktív tulajdonságaimért, rutinjaimért, amikkel másoknak, vagy magamnak ártok. Ide tartozik az is, hogy élünk, szeretünk és élvezzük az életet. Nem engedjük, hogy a terhek, a nehézségek, a gondok és küzdelmek maguk alá temessenek minket. Komplex, sokszor nehéz, lelki erőt, figyelmet, mély elköteleződést és felelősségvállalást igénylő, emberi feladat. A tere pedig a ’csinálásból’, a mókuskerékből, a feladatokból való visszavonulás által teremtődik meg.
Ha „csak” annyit teszünk, hogy saját magunkat karban tartjuk, saját magunkról gondoskodunk, már rengeteget tettünk másokért. Amiért én felelősséget vállalok magammal kapcsolatban, már nem a másiknak kell. És ez ma olyan, mint a tiszta víz vagy a friss levegő. Hogy kik vagyunk mi a közösségben, tiszta víz, friss levegő, vagy valami más, az attól is függ, hogy törődünk-e magunkkal.
