Krisztián kollégám az évvégi szabadsága alatt „viszonyt kezdett” a ChatGPT-vel (ezek a felesége szavai). A mai állapot szerint már inkább úgy kell írnom, hogy a mesterséges intelligenciával (MI), mert azóta több más eszközt is lelkesen tesztel.

A kevésbé romantikus érdeklődésű olvasók kedvéért: a „viszony” azt jelenti, hogy izgatottan, sőt, inspiráltan, nagy buzgalommal kutatja az MI kínálta lehetőségeket, próbálkozik, kísérletezik, lelkesen osztja meg a felfedezéseit. Szóval imádja ezt azt élményt, és valóban izgalmas felfedezéseket tesz.

Én pedig elkezdtem gyógytornára járni. Sok, hasonló korú és idősebb ismerősöm példáját követem ezzel: aki sokat ül, azért, aki sokat mozog, azért, én mindkét kategóriába besorolható vagyok. Szóval bejelentkeztem, odamentem, „leedzettem”, szenvedtem, jólesett, szépen javul (remélem). Ja, és lelkesít, izgat, inspirál, a kínlódással együtt feldob az egész élmény. Pedig Andrea nagyon szigorú, nem kímél. Igaz, a szomszédos jógaszőnyegeken sóhajtozó nyugdíjas bajtársaimmal is szeretetteli keménységgel bánik. (Köszi, Andrea!)

Ha eddig még nem állt össze, a közös szál, az élmény: a megújulás. Azaz, az inspiráló találkozás valami új, izgalmas tapasztalattal.

A rutin, ha becsontosodott megszokássá válik, az „ismerem, kiszámítható, nem tud meglepni” lehúz, elsorvaszt.

Persze jó érzés rutint szerezni valamiben, de a rutin csak addig épít, amíg felszabadítja a figyelmünket és az energiánkat, és ezzel segít hozzáférni a jelenlét és a cselekvés komplexebb, kifinomultabb, magasabb szintű rétegeihez.

Pont az az izgalmas az újban, a még nem ismertben, a kiszámíthatatlanban, hogy nem tudom rutinból megoldani.

Élesebb, kíváncsibb, éberebb jelenléttel tudok csak helytállni. „Oda kell tennem magam.”

És ebből a minőségből sokszor születik valami előre nem látható élmény, ami meglep, amire rácsodálkozom („Ez milyen jó!”), ami új irányok felé indít.

Szervezetfejlesztőként, coach-ként, 25 év után rengeteg ismerős helyzettel, mintázattal találkozom. Úgy érzem, kialakult az a fajta rutinom, amivel magabiztosan vágok bele egy új együttműködésbe. És úgy érzem, hogy a rutinom egyelőre felszabadító, nem lehúzó.

Nagyon bízom benne, hogy ez így is van, nem csapom be magam… Szerintem így van, és azt is meg tudom mondani, hogy mire alapozom ezt a meggyőződésemet. Arra, hogy van kedvem a következő kapcsolatfelvételhez, bemutatkozáshoz, a következő (sokadik) coach castinghoz, a nagyon sokadik team programhoz, a nemtudomhányezerhányszázadik coaching üléshez. Egyszerűen érdekel, minimum kíváncsi vagyok, sokszor izgatott, és néha még izgulok is. Várom, hogy mit hoz az új találkozás, mi bontakozik ki a fejlesztő beszélgetésből, hogy reagál a csoport, mit kezdünk majd az esetleg létrejövő feszültséggel, hogy tudok helytállni.

Ahogy egy korábbi postomban írtam Kim Gordon, a 71 éves rocksztár kapcsán, nem arról van szó, hogy szerencsés alkat vagyok.

Inkább a munkában hiszek, és bele is teszem a munkát. Tudatosan vizsgálom a viszonyomat a szakmai feladatokhoz. Hogy vagyok én most ezzel az emberrel, ezzel a csoporttal, ezzel a céggel, ezzel a helyzettel? Hogy hat, hogy hatnak rám? Mit váltanak ki belőlem? Hogy hatok én rájuk? Van hozzáadott értékem?

Van értelme annak, amit csinálunk? Jobb lesz tőle bármi is? Mire van itt igazából szükség? Mi a lényege, mi az „igazsága”, mi az „üzenete” a helyzetnek, a kapcsolatnak?

Amíg ezek a kérdések valóban izgatnak, amíg nem rutinból válaszolom meg őket, amíg erőfeszítést kell tennem, hogy „felfedezzem és kialakítsam” a viszonyomat a feladathoz, a helyzethez, az emberhez, addig hiszem, hogy képes vagyok megújulni, és képes vagyok lelkesedni. Addig kicsit, vagy akár nagyon is, mindig komfortzónán kívül dolgozom.

Tedd föl néha (vagy rendszeresen) magadnak ezeket a kérdéseket! Időzz el a válaszok keresésében! Lehet, hogy meg fogsz lepődni, mi mindent hoznak az életedbe, amivel izgalmas, kiszámíthatatlan, felfedezni való dolgod lehet, ha akarod…

Related Posts