A munka és a magánélet egyensúlyának kérdése a modern társadalmunkat régóta foglalkoztatja. Mikor élünk jól? Mennyi időt szánunk a munkánkra és mennyit a magánéletünkre? Erre a kérdésre nincsen egyszerű és általános válasz, annál is inkább, mert vannak kérdések, amik nem azért vannak, hogy megválaszoljuk őket, hanem azért, hogy vezessenek minket. De azért mi csak keressük a válaszokat, és néha olyan helyeken futunk bele inspirációkba, ahol nem is számítunk rá.
Így voltam én David Whyte angol költő, filozófus The Three Marriages: Reimagining Work, Self and Relationship (A három házasság: a Munka, az Én és a Kapcsolat újragondolása) című könyvével, ami a munka-magánélet témájára is kínál értékes megközelítést és komplex viszonyulást. Innen hozok most pár idézetet.
A munka-magánélet kulturális szembeállítása azt tükrözi, hogy el kell viselnünk a negatív oldalt (=munka), hogy aztán élvezzük, megéljük azt amire vágyunk, az élet pozitív oldalát (=magánélet). Ebben a könyvében D. Whyte a „munka/magánélet egyensúlyát” egy másfajta megközelítésből vizsgálja, amely lehetséges kiutat kínál ebből a kulturális csapdából.
Megközelítése szerint három lényeges elköteleződésünk van az életben; a munkához, önmagunkhoz és a kapcsolatainkhoz. Azt állítja, hogy ez a három terület nem elkülöníthető, hanem egymással szervezesen kapcsolódó részek egysége, amelyek állandó dinamikában és párbeszédben állnak egymással.
„A munka és a magánélet egyensúlyának jelenlegi felfogása túlságosan leegyszerűsítő. Az emberek nehezen tudják egyensúlyba hozni a munkát a családdal, a családot önmagukkal, mert lehet, hogy ez nem egyensúly kérdése. Valami más dinamika játszik szerepet, valami olyasmi, ami egy nagyon emberi boldogságkereséshez kapcsolódik, amely nem számszerűsíti az élet különböző részeit, hogy aztán szembe állítsa azokat egymással. Azért vagyunk kimerültek, mert képtelenek vagyunk egymással versengő részeinket integráltabb módon összetartani.”
Az életünk integráltságának igénye, vagy az erre való törekvés egy ősi emberi szándék, amely a teljesség és az önazonosság irányába visz minket. De mintha ez manapság nehezebb lenne; mintha az életünk egyes helyszínein csak bizonyos részeinkkel, töredezetten jelenhetnénk meg.
„Az emberi lények az összetartozás teremtményei… Az összetartozás és nem összetartozás érzését a legtöbb ember három fő dinamikán keresztül éli meg: először is a más emberekhez és más élőlényekhez (különösen egy másik élő, lélegző emberhez fűződő kapcsolaton vagy házasságon keresztül) való kapcsolat révén; másodszor a munkán keresztül; harmadszor pedig annak megértése révén, hogy mit jelent önmaguknak lenni, látszólag elkülönülve mindenki mástól. Ez a három házasság, a munka, az én és a másik.”
„Nevezhetjük ezt a három különálló elköteleződést házasságnak, mert lényegükben általában életre szóló kötelezettségek, és… tudatosan vagy öntudatlanul tett fogadalmakat foglalnak magukban… A három házasság bármelyikének figyelmen kívül hagyása azt jelenti, hogy a többi is szegényebb lesz emiatt, mert valójában nem különálló kötelezettségek, hanem az emberek világhoz való tartozásának különböző kifejezései.”
Whyte azt mondja, hogy mindhárom életterület megkérdőjelezhetetlenül fontos egy teljes élethez, így nem dönteni, választani vagy egyensúlyba hozni kell ezeket, hanem folyamatos párbeszédben állni velük, „beszélgettetni” őket egymással, és magunkkal. Ha az egyiket is feladjuk, vagy háttérbe szorítjuk, annak a reményében, hogy könnyebb életünk lesz, azzal önmagunk megtapasztalásának egy fontos szeletétől foszthatjuk meg magunkat.
Whyte párhuzamot von az első két házasság között:
A munka, akárcsak a házasság, egy olyan hely, ahol könnyebb elveszítened, mint megtalálnod önmagad. Ez egy olyan hely, amely tele van erőteljes mélyáramlatokkal, ahol megtalálhatjuk önmagunkat, de egyben meg is fulladhatunk, elveszítve a saját hangunkat, a saját hozzájárulásunk érzékelését…A jó munkához, csakúgy, mint egy jó házassághoz, a saját szükségleteinknél valami nagyobbnak való odaadásra van szükség…. Lehetséges, hogy nem köteleződünk el egy szertartással a munka iránt, de sokan emlékeznek még egy konkrét pillanatra, amikor rájöttünk, hogy egy bizonyos munkára, egy bizonyos karrierre vagy egy bizonyos jövőre készültünk.”
„A munka állandó beszélgetés. Ez az oda-vissza járás aközött, amiről azt gondolom, hogy én vagyok, és amiről azt gondolom, hogy nem én vagyok; ez a határhúzás aközött, hogy mire van szüksége tőlem a világnak és nekem mire van szükségem a világtól. Akárcsak az a személy, akivel kapcsolatban elkötelezett vagyok, ez is folyamatosan változik, és meglep az igényeivel és szükségleteivel, de azzal is, hogy hová vezet, mennyit tanít, és főleg, hogy mennyi tapintatot, türelmet és érettséget követel tőlem.”
És végül a magunkkal való házasságról egy gondolat:
„Mindannyian folyamatosan változó, sajátos karakterek vagyunk, de önmagunk gyökeresen eltérő aspektusait mutatjuk meg attól függően, hogy milyen életterületen haladunk éppen keresztül… Ha figyelmen kívül hagyjuk a belső, önmagunkkal kötött házasságot, könnyen a munka külsőségeinek és a párkapcsolat követelményeinek túszává tehetjük magunkat. Képtelenek vagyunk mozdulni ezekben a külső házasságokban, mert nincs belső alapunk, ahonnan határozott elhatározással kiléphetnénk. Olyan ez, mintha önmagunk e belső megnyilvánulásával való szeretetteljes kapcsolat hiányában külső életünkben minden irányba csak sodródnánk és rossz helyen keresnénk a szerelmet.”
A cikket ez az írás inspirálta: https://www.themarginalian.org/2015/03/11/david-whyte-three-marriages-work-life/
