Kim Gordon 71 éves. 1981-ben alapította későbbi férjével a nagy sikerű Sonic Youth zenekart. Én a ‘90-es évek elején hallgattam őket másolt TDK kazettán. Zajos volt, jó volt.
Most pedig a Zene Háza színpadán láttam, először élőben. Magyaroszágon (gondolom, máshol is) a 71 éves nők többsége néni, nagymama, a legritkább esetben rocksztár. Kim Gordon rocksztár, a szó legigazibb értelmében. Még mindig jó nagy zajt tud csapni. Karizmatikus. Van mondanivalója. Fizikailag is szép teljesítményt nyújtott (másfél óra zúzás), mentálisan is, szóval full respect. 🤘
Erről az jutott eszembe, hogy együtt öregszem a kollégáimmal és az ügyfeleimmel. Az utóbbiak többsége 45-60 közötti vezető, 20-35 év munkatapasztalattal, karrierrel a hátuk mögött. A kollégáim sem fiatalok már, tapasztalt, senior csapat vagyunk. (Plusz Ádám, a következő generáció.)
Szóval, hogy nem kellene-e már lassan kiégnem? Ahogy illik, ahogy dukál ennyi idősen. Ahogy sokan elfáradnak, kiégnek körülöttem. Nem kellene-e már nekem is unnom az egészet, morcosan vonszolni magam, erőltetett biznisz mosollyal üdvözölni a Teams meeting résztvevőit, számolni a következő szabadságomig hátralevő napokat…
Valahogy nem megy nekem ez a kiégés dolog. Még mindig van kedvem, még mindig élvezem. Még mindig inspiráltan, kíváncsian, izgatottan, néha egy kis drukkal vágok bele a következő coaching beszélgetésbe, a következő team programba, a következő vezetői tréningbe (pedig a következő a nagyon nagyon sokadik, és mindegyik következő a nagyon nagyon sokadik, plusz egy).
Szóval még bírom, sőt, még mindig szeretem. Ha nem is csapok nagy zajt, mint Kim Gordon, mondanivalóm van, energiával is jól állok, a munkabírásommal is elégedett vagyok. És van honnan töltekeznem, mert a kollégáim mind, és az ügyfeleim közül sokan hasonló állapotban vannak, mindenki a maga módján. Biztos szerencsések vagyunk, hogy maradt még bennünk rokendroll. Mint Kim Gordonban. 🤘
(Ja, és Zamilska volt ez előzenekar, ott is van power, nagy kedvencem. 🤘🤘)
