A rövid tény: tíz évvel ezelőtt, 2015. január első munkanapján Koncz Andrással átvettük a Neosys ügyvezetését, és már 22 éve dolgozunk együtt. Rengeteg minden történt ebben az időszakban, amiből nincs értelme csemegézni, mert az nem adja jól vissza az egész lényegét, könnyen szirupos, vagy megúszós, esetleg öntömjénező lesz. Megpróbálom – Ottlik értő segítségével – a szubjektív velejét megmutatni az elmúlt tíz évünknek úgy, ahogy régen a céllövöldében voltak a több pálcás poszterek: ha minden pálcát külön-külön eltaláltál, tiéd lett a nagy fotó, vagyis remélem, az egyes pálcákból összeáll majd a kép.
Első pálca: döntés és összetartozás
A magam részéről nagy döntési helyzet nem volt akkoriban, tudtam, hogy egyedül nem vagyok jó vezető, Andrással addigra már erős és sokat próbált együttműködésünk volt. Hogy együtt milyen lesz, arról laza elképzeléseim és sok jó várakozásom volt. Az azóta eltelt nehézségek, gondok, sebek (és persze mindezek megbeszélése) megerősítette a hátat a hátnak érzését, és tulajdonképpen elfeledtette azt, hogy ez valaha egy döntés volt. Annyira természetessé vált, hogy nem szerződött felek vagyunk, akik a határok korrekt tartásával nyerik biztonságukat, hanem szövetségesekké váltunk, akik hosszú távon akarják az adok-kapok egyensúlyt tartani. A határok, a feladatok, a működési mód megbeszélhetőek, újra kalibrálhatóak változásaink és a külső hatások fényében. Az együtt alapjait nem kellett újra kalibrálnunk, minden mást már többször is. Ottlik gondolata fogja meg ezt talán legjobban, amit az Iskola a határon-ban ír, ennél nem tudom pontosabban átadni: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.”
Második pálca: küldetés és csiszolódás
Hogy mit kerestem egy villanyoszlopon, a Fehérvári úton, ’92-ben, azt utólag már biztosabban sejtem, hogy kik juttattak oda, azt tudom is. Lemezbemutató koncert volt, az After Crying zenekar Megalázottak és megszomorítottak című lemezét mutatta be az FMH-ban, ami akkora élmény volt az akkoriban meglehetősen túlkontrollált énemnek, hogy örömömben hazafelé felugráltam a villanyoszlopokra, annyira nem bírtam magammal és bennem megjelent katartikus örömmel, megérintettséggel. Szuper szubjektív elemzésem következik: Vedres Csaba és Pejtsik Péter kettősén alapult a zenekar, akik meglehetősen különböző személyiségek (itt a párhuzamunk Andrással) és talán ebből fakadóan is valami egészen egyedit és különlegest hoztak létre, összecsiszolva a nagyon eltérőt. Akkor még nem tudtam, hogy pár év múlva majd szétválnak, és már tartósan egyik zenei világa sem fog annyira tetszeni, mint a közös munkájuk. Hálás vagyok, hogy Andrással a csiszolódás feszültsége nem dobott szét bennünket, hogy újra és újra van kedv és akarat (persze néha csak egyik vagy másik…) ahhoz, hogy együtt találjuk ki az együttet, és fent tudjuk tartani a különböző látásmódunkból fakadó – sokszor kreatív – feszültséget. A küldetésünk nem változott: nagyon jó céget, programokat, fejlesztéseket akarunk csinálni, közel menve a résztvevőkhöz, felvállalva azt, akik vagyunk, józan ésszel, tisztességesen. Komolyan gondoljuk.
Harmadik pálca: a hétköznapok boldogsága és a nagy ígéretek hiánya
Nincsenek nagy mondásaim arról, hogy mi adja meg a hétköznapok boldogságát, hogy a munka hogyan tölt vissza legtöbbször, vagy hogy egy régóta együtt lévő csapat folyamatos megújulásához mi kell. Az biztos, hogy soha nem ígértük egymásnak, hogy „ez már mindig így lesz” vagy azt, hogy „együtt fogunk megöregedni…” Talán folyamatos figyelem és reflexió kell hozzá, meg annak az egyszerű gyakorlatnak a megtartása, hogy nem engedünk el feldolgozás nélkül nehéz helyzeteket egymás között. Meg, hogy elfogadjuk egymásban azt, ami adottság. Meg, hogy csapatban vagyunk, és csapatban csiszolódunk, Henivel és Nórival lassan már 18 éve lesz, a többiek szépen zárkóznak ehhez. Olyan ez, mintha csak hagyni kellene, hogy megtörténjenek a dolgok (és figyelni, hogy megtörténnek-e!), és bizonyos pontoknál meg nagyon észnél lenni, kábé mint a kenyérsütésnél.
Ismét Ottlik segít, ő sokat tudott a teherbíró kapcsolatokról: „Tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni.”
Hálás vagyok, hogy a tíz éves közös vezetés, cégépítés ilyen módon lett édes teher. Hogy sokszor már nehezen szétválasztható, hogy magamért, vagy egymásért teszek / teszünk valamit.
