Hogyan tanít bennünket ünnepelni egy kovácsoltvas kapu, és hogyan igazolja Wittgensteint egy kinőtt piros sícipő, és miért jó a festőknek? Ezekre keresem a választ, nem lesz hosszú.
A pesti tiszti kaszinó kapuját Alpár Ede készítette, pont 125 évvel ezelőtt. A restaurálás során Lehoczky János vette észre azt, amiről addig senki sem tudott (tőle tudom a titkot): a kapu legtetején, ott, ahol senki sem látja, van egy vasrózsa. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy hónapokon át készülő kapu láthatatlan részére miért helyez valaki egy rózsát úgy, hogy tuti biztosan senki nem fogja látni. Miért vállal plusz munkát, amikor amúgy is rengeteg erőfeszítése van már benne? Nem tudom. Nekem érdekesebb kérdés, hogy hogyan készülhetett a rózsa. Mivel titkos, gondolom, zárt ajtók mögött. Mivel eleve nem láthatónak készült, gondolom a saját örömére alkotta a mester. Rejtekben, csendben készült (már amennyire csendben kovácsolni lehet…). Nem a világnak, magának. A kapu (és persze az épület) avatásakor a zajos siker mellett ott maradt egy kis titok: a vasrózsa. Az alkotás örömével, a nem mondhatóságával, az el-nem-mesélt létével. Másfajta kötődéssel az alkotóhoz, mint maga a kapu: egyedibb, bizalmasabb, nem befejezett, még nem lecövekelt. Tapasztalatom szerint megváltoznak bennem a történeteim, amikor elmesélem őket. Formát kap, szórendet, megszűnik annak a feszültsége, hogy vajon mit is jelent nekem, akaratlanul és óhatatlanul értelmezve mondom el. Nem alakul tovább, tulajdonképpen számomra meghal. És amikor újra elmesélem, az már jobbára nosztalgia, inkább ismerősség, mint megélés.
Wittgenstein, nyelvfilozófiai tételeiből önkényesen kiragadott és Kiskegyed-szintű egyszerűsítéssel összefoglalt gondolata, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. És nemcsak amiatt, hogy a wittgensteini időszakból előre nem bejósolható szóáradat (manapság nem kell kinyomtatni, bárki publikálhat bármit és publikál is!) gyakorlatilag permanens verbális inflációt okoz, erősen csökken a szavaink súlya, meghatározósága: hiszen ma már, például, a fantasztikus a jóval lett egyenlő, míg az elképesztőn már senki sem képed el. Szóval (!) nemcsak emiatt az infláció miatt, hanem amiatt is, hogy nyelvünk a legmegérintőbb, legintimebb, létezésünk legmélyebb rétegét karcoló dolgaink kifejezésére még azoknál sem alkalmas, akik meg tudják írni ezeket regényben vagy versben. Ők talán súrolni tudják, mi meg sem közelítjük. És, úgy tűnik, az erről való tudásunk (miszerint van, amiről hallgatni kell) kiveszőben van, és annak az illúziójában élünk, hogy megy ez nekünk, le tudjuk írni, ügyesek vagyunk.
Negyven éve lehetett, hogy karácsonyra kaptam egy Dynafit Comp 3F jr síbakancsot. (Itt kezdem megölni a történetet, remélem, megéri az áldozat…) Bőven a szocializmus éveit éltük, én boldog, nagyjából átlagos gyerekként. Megvoltak a vágyaim, például, hogy több gombfoci csapat kellene, magasabb védőkkel, hogy lenyomhassam Zsoltot az osztálybajnokságban. És ebbe a térbe érkezett (a Jézuska hozta) a piros sícipő. Akkor ez olyan módon volt nekem csoda, ahogyan még a csodát sem tudtam elképzelni (szintugrás!): hiszen a Telesportban, a külföldi versenyzőkön látott, ugyanolyan színű, varázslatos tárgyat tartottam a kezemben – egy másik dimenzió nyílt meg hirtelen. Teljes elképedés, varázslat és mindent átható öröm, így emlékszem. Összesen öt napot síeltem benne, kinőttem.
Most, visszanézve, van a megfogható síbakancs mellett egy kevésbé megfogható aspektusa is a történetnek, és ezt nem tudom elég jól elmondani. Az, hogy nagyjából tízévesen átélhettem (amiről akkor fogalmam sem volt), hogy az élet olykor akkora ajándékokat ad, amire se felkészülve nem vagyok, se mélységében be nem tudom fogadni. Mint, amikor belülről öntenek nyakon, csak keresem a szavakat – és ilyenkor nem szavakat, sokkal inkább kapaszkodókat keresek, ami segít a megfoghatatlant valahogy megfoghatóvá tenni. És bár a szavak ilyenkor mankónak tűnnek, de, ha feltétel nélkül hiszünk nekik, gúzsba is kötnek. Nem elég jók ahhoz, amiről csak regényben vagy versben illene írni. Felnőtt fejjel, ha adódik egy-egy kisebb csoda, akkor maradok magamnak (egy jól kifordított mondás néha aranyat ér…) és igyekszem élni hagyni bennem, ami keletkezett.
Azt hiszem, az ünnepeim sokszor azok, hogy engedem a csodákat magamban tovább élni, nem osztom meg rögtön, nem dokumentálom, csak jelen vagyok. Nem fotózom a tájat (akár külső, akár belső), „csak” megélem.
Zárt ajtók mögött dolgozom, akár egyéni, akár csoportos a műfaj. Nem úgy, mint Alpár Ede a rózsával (kalapáccsal ütve, formálva), hanem ketten vagy többen, beszélgetve. Az elmúlt 25 évben sok csodában volt részem, amikor váratlanul és megmagyarázhatatlanul több jött ki ezekből a dialógusokból, helyzetekből, mint amire bármelyikünk számított. Ilyenkor a wittgensteini alapelvet a titoktartási záradék képviseli, nem megoszthatóak ezek. És nem is lenne jó szavakkal próbálkozni, meg kellene festeni. Irigylem a festőket (persze csak a jókat!), óhatatlanul a lényegre koncentrálnak, egyensúlyt teremtenek, átjárást biztosítanak a belső és a külső világ között. Úgy mesélnek el valamit, hogy az biztosan a másik lelkére hat, hiszen nem nézné a képet, ha nem hatna rá (kivétel persze a kötelező múzeumlátogatások népe…). És ez a hatás csak indít, a befogadó aktívan hozzáteszi a sajátját, együtt játszanak.
Ha tudnék festeni, akkor a nehezen mondhatót, történeteink lényegét próbálnám ábrázolni: nem a szereplőket, nem a helyszínt, nem a fontos mondatokat, hanem az emberi próbálkozásokat, az egymásra hatást, azt, hogy élhető új valóságokat teremhetünk, hogy megemelhetjük egymást kölcsönösen. Hogy néha-néha úgy ülünk ott a zárt ajtók mögött, mint jó negyven éve ültem, ölemben a sícipővel, a karácsonyfa alatt.
Tárgymutató:
