Bő tizenöt éve lehetett, amikor egy nyaraláson az apukáknak kellett vigyázni a gyerekekre, mert az anyukák épp kimenőn voltak, és a szokásos „semmi sem jó, hagyjál!” körökbe belefáradva, a déli nap elől az árnyékba húzódva, az autómagnóból kezdtünk zenét hallgatni („legalább nekünk, felnőtteknek, legyen jó!”), és mire felnéztünk, azt láttuk, hogy 5-6 éves gyerekeink önfeledten táncolnak a porban az autók között. A spontán buli csúcspontja egyértelműen az volt, amikor kórusban ordították, hogy „meguntam félni, kockacukor! srácok ki kéri? ez kockacukor!”
Egy pillanatra finom borzongás futott végig rajtam, „ha ezt át tudom adni a fiamnak ilyen korán, akkor rendben van és lesz is sok minden…” – kezdődik az önismereti út, jó az üzenet, hajrá, hiszen nem jobb félni, mint megijedni, és a boldogan éltek, míg meg nem haltak-nál nagyobb átverést keveset ismerek. Amúgy sincs jobb útravaló annál, mint hogy legyen minél inkább tisztában magával, neki és a környezetének is jobb lesz így. Bár a tudatosság fenntartása melós, és a félelmeinket sem tudjuk teljesen magunk mögött hagyni, az elszánt törekvés és a folytonos újrakezdés segítségünk lehet akkor, amikor visszasírjuk a tudatlanságunk kvázi boldogságát (elveszett önismereti gyerekkor???).
Sem társadalmi felelősségünk, sem szeretteink iránti elkötelezettségünk, sem a reális önszeretetünk nem nélkülözheti magunk jobb megismerését és elfogadását, és azt, hogy minél pontosabban rájöjjünk hogyan is tudunk jól kapcsolódni és jól szeretni, mert bármennyire is közhelyes, a hol van a boldogság kérdést leginkább ezek mentén tudjuk megválaszolni.
„Föld, Föld, Föld én itt vagyok, ölelnélek, de én csak így tudok.”
A töredékességünk iránt érzett szégyent és csalódottságot, amennyiben jól haladunk magunk megismerésében, az elfogadás váltja fel, amely új hangsúllyal, más modalitással képes kimondani az „én csak így tudok”-at, amely viselhetővé teszi, ugyanakkor nem rejti el a közlő sebzettségét és tökéletlenségét, inkább csak felöltözteti, cipőt ad rá. Ennek tükrében is izgalmas, hogy Isten a „Vedd le a sarudat, mert a hely, ahol állsz szent föld!” (Biblia, Kivonulás 3,5) mondattal utasítja Mózest a csipkebokornál, jelezvén, hogy van az a feltétlen szeretet, akinek a jelenlétében még ezekre sincs szükség.
És, amennyiben jól haladunk magunk megismerésével, céljaink elérésével az életben, úgy életünk közepe felé van némi beérkezettség tudatunk: sokkal tisztábban látunk már, van mire alapoznunk, nem lepődünk meg semmin, úgy igazán. Meglett emberként (József Attila: Eszmélet, 5:10-től) nézünk a jelenbe és a jövőbe.
Arra kezdek rájönni, miközben az évek során saját és mások történeteiben egyre magabiztosabban mozgok, dolgozom magamon, eredményesen munkálkodom (mint egy rocksztár, hiszen abból élek, amit szeretek…), mégis mint irodai dolgozón a pocak, olyan észrevétlenül kezd nőni a hübriszem. Hiszen megy az élet…, ismerem magam…, most már megengedhetem magamnak…, nehogy már 25 év tapasztalatával ne lássam jól…! És, ami talán a legizgalmasabb, a környezetem se tiltakozik, nem kapok erről visszajelzést (megszokták/megszoktak már), minden rendben lévőnek látszik. A lemenő nap egyre hosszabb árnyékot vetít mögém, és, ha nem tekintek magamban hátra, sosem veszem észre. Ha nem figyelek oda, még gurusodni kezdek… Könnyen saját, kezdődő pátoszomba eshetek (mint az egyszeri popzenész a banzáj után), megtámogatva magam azzal, hogy tudom, hogy mi áll jól nekem (munkában és egyébként), vagy azzal, hogy én már nem akarok kompromisszumokat kötni. A környezetem pedig, a tekintélyem okán nem jelez, nem támad, legfeljebb majd a hátam mögött legyint! Megnyúlt az árnyék(személyiségem). Hú, de sötét!
A kezdeti megreccsenés utáni terápiám első tapasztalatain vagyok túl. Minden pszichológiai iskolával egyértésben állítom, hogy a legalapvetőbb módozataim nem változtak, ugyanakkor, ami kifejezetten izgalmas, hogy új, eddig nem tapasztalt árnyékokat fedezek fel magamban, melyek korábban nem voltak erős hatásúak. Vagyis, amíg én alapvetően nem, addig az árnyékom erősen megváltozott. Egyelőre nézem, és keresem, mit tehetnék, eddigi rutinom itt most nem működik. Meglettség ide vagy oda. És, hogy ezzel mit tudok kezdeni, azt húsz év múlva, talán, megmondom. De biztosan nem itt, intimebb ez annál.
Tényleg csak ideáig tudom.
