Az utóbbi időszakban egyre gyakrabban találkozom a kérdéssel: „Most akkor az AI tényleg elveszi a munkánkat?” Ez a felvetés egyáltalán nem alaptalan. Az AI egy csomó dolgot – például az adatelemzést, jelentések összeállítását – kétségtelenül hatékonyabban és gyorsabban meg tud csinálni, mint mi emberek. Sőt, a Genfi és a Berni Egyetem közös kutatása szerint az AI bizonyos érzelmi intelligencia teszteken már most jobban teljesít nálunk. Talán ezért is van az, hogy helyenként egészen jó coaching kérdéseket is fel tud tenni.
Ezen lehet szomorkodni vagy dühöngeni, de a folyamat megállíthatatlan. Én inkább azon gondolkodom: ha a jövőben egyre több feladatot át tud vállalni tőlünk a gép, akkor mi marad nekünk, embereknek? Mi az, amit egy AI nem tud helyettesíteni?
Paradox módon pont azt emeli ki a mesterséges intelligencia, ami valóban emberi bennünk: az igazi figyelmet, a jelenlétet, az empátiát, a hitelességet. Ezeket nem lehet algoritmusokkal pótolni. Nem lehet gyorsítani, optimalizálni sem. Ott kell lenni egy helyzetben, magamhoz is őszintén, úgy, hogy nem tudom előre, mit hoz ki belőlem a másik. Ezzel szemben az AI nem érez, nem kapcsolódik. Nem ül be egy nehéz helyzetben lévő csapat közepébe, nem látja meg a kimondatlan feszültséget, nem kérdez vissza, akkor és ott, úgy, hogy attól valaki végre kimondjon valami igazat.
Amit a gép meg tud csinálni, azt idővel úgyis rá fogjuk bízni. Nekem segít, ha ezt nem fenyegetésként nézem, hanem meghívásként. Hogy újra ránézzek: mit csinálok én itt, ami tényleg emberi? És akarom-e csinálni így tovább?
A saját szakmai közegünkben is egyre gyakrabban kerül elő ez a kérdés. A Neosys-ban rendszeresen tartunk szakmai napokat, amelyeken (meglehetősen eklektikus témákban) egymástól tanulunk. A legutóbbi alkalommal a paradigmáinkról is beszélgettünk, így arról is, hogy mi az, amit közösnek tartunk a sokszínű csapatunkban. Ez a beszélgetés messze nem ért véget, de a fő körvonalak már most látszanak.
Megfogalmaztuk, hogy miközben programokat és folyamatokat viszünk, lényegében valódi emberi kapcsolódást teremtünk. A munkánkkal pedig egészségesebb emberi közösségeket is szeretnénk teremteni. Alapvetően nem terméket adunk át, hanem olyan teret hozunk létre, ahol felismerések születnek. A jelmondatunk – még ha nem is tökéletes, vagy végleges formájában – nagyjából olyasmi, hogy „valami valódi, emberi”. És nem (csak) azért, mert jól hangzik marketing szempontból (bár szerintem tényleg jól hangzik), hanem mert ezt így is gondoljuk, a mindennapokban így is dolgozunk.
A múlt héten, egy meglehetősen komplex és megterhelő ügyfélhelyzetben, elkezdtem befelé figyelni: mi hat most rám? Miért érzem ezt a feszültséget? Ekkor, egyfajta kapaszkodóként fogalmaztam meg saját magam számára az alábbiakat:
Nem vagyok beszállító. Nem egy standardizálható terméket kínáló szolgáltató vagyok. (Arra ott lesz az AI.) Együtt érző és együtt gondolkodó partner tudok és akarok is lenni. Egy olyan ember, akinek a mondatai, intervenciói mögött 50 év megszűrt, megszenvedett tapasztalata van, és a teljes személyiségével dolgozik. Amit adok, az nem egy részletekbe menően kitalált tréningforgatókönyv, nem egy csillogó prezentáció, hanem emberi kapcsolódás. És amikor ez megtörténik, ott kezdődik el az igazi munka.
Szóval igen, az AI sok mindent meg fog csinálni helyettünk, de az emberi kapcsolódást, az igazi figyelmet és az empátiát nem veszi el tőlünk. A kérdés tehát nem az, hogy AI, vagy ember, hanem az, hogy miben az AI és miben az ember. Biztos vagyok benne, hogy a következő években ez a téma egyre inkább fel fog erősödni.
Néha talán érdemes lenne megkérdeznünk magunktól: Ebben a helyzetben most mi az, amit csak én tudok hozzátenni – emberként?
