Egy nyári este óta foglalkoztat, hogy vajon életünk sorsszerűsége valóság vagy a nem tudatosított működéseink keltette illúzió? Három válasz, három aspektusból, három nő segítségével, mindhárom Márta.
„Márta vagyok, neked Márti, bánat ül a szívemen” [1] – erős indítással egyből a közepébe, a szerelmét, társát kereső főhős életének eddigi csalódottságával fordul hozzám, nemcsak a Heaven Street 7 számában, hanem sokszor a valóságban is. Nem ad neki párt az élet? Ő tehet róla? Ha igen, mivel? Gyakran kaptam meg ezeket a kérdéseket, általában meglehetősen kétségbeesett hangon. Legtöbbször az „én már mindent megtettem, és nem történt semmi jó” utáni frusztráció hangjai ezek, egy olyan kérdésbe sűrűsödve, amire nyilván nem adható megbízható válasz, de még komolyan vehető is nehezen. Magamon is tapasztalom, hogy van az az akadályoztatás, amikor reflexszerűen kifelé fordulok, és mindent kifele irányulóan fogalmazok meg: hogy a csudába/viharba/jó fenébe lehet így vezetni/csinálni ezt/emberekkel bánni??? Mint egy görög tragédiában álló hős, akit személyesen az istenek tesznek próbára, amit épp most kérek számon rajtuk. A rajtam kívül álló valóságok kezelése biztosan nem tartozik a tágabban értelmezett szakmám felségterületére, azonban épp egy bibliai történet segít továbbgondolni a „miről tehetek és miről nem?” kérdést.
Márta és Mária testvérek, akik épp vendégül látják Jézust. [2] Márta pörög, hogy minden meglegyen, míg Mária ülve hallgatja Jézust, mire Márta némileg kifakad, és ezt mondja Jézusnak: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!” Márta mázlista, hiszen direktben Istennek mondhatja el a panaszát (az evangéliumi kontextust elfogadva!) a testvére élete, sorsa kapcsán (mindig én robotolok…), amire választ is kap, mégpedig azt, hogy Mária választotta a jó részt, és nem kell annyit aggodalmaskodni. Upsz. Annak azért lehet egy impaktja, hogy direktben az Isten fia mondja el neked, hogy nem jól élsz, és akár másképp is csinálhatnád. Itt véget ér az eredeti történet, bennem persze maradnak kérdések: ki az isten tudja olyan erővel megmondani a másiknak, hogy nem lát ki a saját működési horizontjából, és észre sem veszi, hogy ezzel önmagát boldogtalanítja el? Hiszen működésünk alaprutinjait oly nehezen vesszük észre. Mintha az önismereti út egyik folytonos kérdése az lenne, hogy a jelenem mozgatóinak mennyire vagyok tudatában? És, ha igen, akkor mennyire tudom nem ezen reflexek, hanem tudatosabb döntések mentén élni az életem? Elfogadom-e, hogy másvalaki szembesítsen ezekkel? Kellene, mert belülről legtöbbször nem látunk rá… Mi a megfelelő hely, idő és erő egy ilyen szembesítéshez? Ki vagyok én pszichológusként, coachként, hogy megengedjek magamnak ilyen telibe konfrontálásokat? Honnan veszem a bátorságot? Mi van, ha hibázok, elrontom?
A fenti kérdésekre ki más, mint Márti dala válaszol [3] (Anna and the Barbies), felszólító módban (amit egyébként ki nem állhatok), itt mégis helyénvalóan, hiszen épp konfrontál, ezúttal engem / minket – ezekkel a versszak-kezdésekkel:
Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni
Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma
Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
A betokosodott lelki rutinjaink épp arra jók, hogy megvédjenek minket az élettől:
- kiszámítható legyen az életünk, hogy kontrollálni tudjunk mindent – nem érhet semmi rossz, nem lesz szenvedés – ezáltal igazából meg akarom úszni az életet, nem is lesz mit mesélni
- védelem kell, páncél, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak – aki szeret, az kiszolgáltatja magát, védtelenné teszi magát így sebződhet is, jobban járunk, ha inkább a páncél zár magába, kevésbé fájhat
- tiszteletet kell keltenem másokban, hiszen, ha én nem veszem komolyan magam, akkor a többiek se vesznek komolyan – így nem nevetek magamon és ezáltal nem tudok szeretettel nevetni másokkal, másokon sem
- jobb félni, mint megijedni, jobb az ismert közepes vagy vacak, mint a váratlanság, ki tudja, akkor megállom-e a helyem, vagy esetleg lelepleződök, hogy nem is olyan vagyok, mint akinek gondolom és mondom magam
Ha Márti intelmei ellenére e fenti rutinok szerint élünk, akkor nagy valószínűséggel megússzuk a címben megfogalmazott dilemmát, mert ezen működéseinkből faragjuk ki a sorsunkat. Amennyiben Mártira hallgatunk, és elkezdünk a nyitni a valóság nem kontrollálható oldala felé, elkezdünk rezonálni, érintődni, szeretni és nevetni, na akkor – hadd legyek kissé fellengzős – és csakis akkor adunk egy esélyt a Sorsnak.
[1] https://www.youtube.com/watch?v=jmAl0ois6dM&list=RDjmAl0ois6dM&start_radio=1
[2] Lukács evangélium 10,38-42
[3] https://www.youtube.com/watch?v=nAwDPmalScE&list=RDnAwDPmalScE&start_radio=1
