Bár a diplomácia lényege a kapcsolat, a folyamatos párbeszéd, még ebben a szakmában is eljöhet a pillanat, amikor világosan közölni kell: eddig és ne tovább. Ennek egyik eszköze a demonstratív kivonulás. Ilyenkor az egyik fél már nem akarja a jelenlétével legitimálni azt, ami történik, ezért távozik. Ez nem sértődés, nem „dráma”, hanem egy gondosan időzített, üzenetértékű cselekedet.
Úgy hozta az élet, hogy ENSZ-diplomataként ez lett az egyik „specialitásom”. A New Yorkban töltött éveim alatt négy alkalommal vonultam ki Mahmud Ahmadinezsád akkori iráni elnök beszédeiről. A CNN 15 évvel ezelőtti felvételén az egyik ilyen eset látszik.
A kivonulás látszólag nem túl bonyolult dolog: felállsz és kisétálsz. Ez a gyakorlatban mégsem ilyen egyszerű. A nehézség az időzítésben van: ha túl korán mész ki, amikor a másik még csak a vörös vonal határán táncol, akkor nem vagy elég türelmes, nem adsz elég esélyt a másiknak. Ha túl későn, akkor magadat és az általad képviselt értékeket nem véded meg.
Ez a helyzet persze nem csak a világpolitika színpadán létezik. Számos vezető szembesül hasonló kérdéssel: hol van az a pont, amikor már nem adok több esélyt?
Az általam ismert vezetők túlnyomó többsége szeretne korrekt módon bánni a kollégáival. Ha azok nem megfelelően teljesítenek, gyakran magukban keresik a hibát: „biztosan mindent megtettem a munkatársam fejlesztése érdekében?” Rugalmasak, nyitottak, együttműködőek akarnak lenni. Ezért újabb visszajelzést fogalmaznak, újabb esélyt adnak, miközben belül forronganak. Talán attól is félnek, hogy konfrontatívnak, vagy ami még rosszabb: autoriter vezetőnek fogják tartani őket. De mindez gyakran oda vezet, hogy egy olyan embert tartanak a csapatban, aki valójában nem tesz erőfeszítést, és arra játszik, hogy a következmények végül elmaradnak.
Ha a vezető nem jelöli ki és nem érvényesíti a kereteket, azzal azt üzeni: itt valójában nincsenek szabályok. Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy a vezető ki tudja mondani: „ez nekem már nem fér bele.” A tudatosan és időben meghúzott határ nem agresszió, hanem a felelősségvállalás legtisztább formája. Megvédi a csapatot a túlterheléstől, kiszámítható közeget teremt. A jó vezető tehát nem az, aki mindenkinek ad egy újabb esélyt, rendszeresen arrébb tolva a saját határait, hanem az, aki pontosan tudja, mire mond nemet, és ezt képes higgadtan, világosan kommunikálni.
Nem kell hozzá diplomata-útlevél. Csak a kérdést kell feltenni magunknak: kinek nem kellene egy újabb esélyt adnom?
