Itt a nyár, egy újabb turistaszezon. Azt veszem észre magamon, hogy az évek múlásával egyre kevésbé tolerálom a modern turizmust. Azt a jelenséget, amikor emberek tömegesen felkerekednek, elutaznak egy másik országba, hogy teljesítsék az útikönyvek vagy a közösségi média által előírt „kötelezőket”.
Egyre gyakrabban ülök le egy-egy híres helyen csak azért, hogy a fényképező turistákat figyeljem. Érdekes tapasztalat. Úgy tűnik, sokszor nem is néznek igazán arra, amit fotóznak. Jelenlét helyett rögzítés történik: a kép fontosabb, mint a valóság. Az elkészült fotók között ráadásul szinte semmilyen különbség nincs: ugyanazok a szögek, a testtartások, a mosolyok. Amikor megvan a kellő számú kép, jöhet a következő helyszín.
A modern turista fizikailag mozog, de belül többnyire semmi nem mozdul. Ugyanaz az ember tér haza, aki elindult, csak közben pénzt költött, és jelentősen növelte az ökológiai lábnyomát. Mégis mennie kell, mert egy bizonyos jövedelmi szint felett „így illik”.
Kísértetiesen hasonló ez ahhoz, ahogy sok helyen a szervezetfejlesztés zajlik. Kipipáljuk, mert „így szokás”, mert a többiek is csinálják, mert bizonyos cégméret felett „illik” rá keretet tervezni. Az eredmény gyakran ugyanaz: kevés valódi változás.
A „mindenki csinálja, tehát mi is” hozzáállás helyett érdemes feltenni a kérdést:
– Miért csináljuk?
– Mit szeretnénk elérni?
– Mi az, ami valóban megmozdítja a szervezetet?
Itt jöhetne az a rész, ahol mindkét témában megmondom a megoldást. Nem teszem. Nincs kész receptem, legfeljebb vitaindító gondolataim.
Én is utazom. De egyre kevésbé támaszkodom az útikönyvekre és a „10 dolog, amit feltétlenül látnod kell …-ben” listákra. Próbálok jelen lenni, és figyelni, melyik hely mozdít meg bennem valamit, mihez tudok valóban kapcsolódni. Készítek képeket, de igyekszem előbb megélni, és csak aztán dokumentálni.
A jó szervezetfejlesztés – akárcsak a jó utazás – nem arról szól, hogy a végére minden „látványosság” ki legyen pipálva, hanem arról, hogy az „utazó” más emberként térjen haza, mint ahogy elindult. Ehhez testre szabott programok kellenek, amelyek csak párbeszéddel és valódi emberi kapcsolódással jöhetnek létre. Mi ezeket az együttműködéseket keressük: ahol a (leendő) ügyfél nem beszállítóként tekint ránk, hanem együtt gondolkodó partnerként; olyasvalakiként, akivel közösen lehet kialakítani valamit, ami tényleg megmozdít egy szervezetet.
