Nemrég fejeztem be egy 3 éves képzést a Somatic Experiencing® módszertanról, ami testorientált megközelítés a stressz és PTSD komplex következményeinek enyhítésére. A képzés részeként rendszeres szakmai szupervíziót vettünk igénybe a nemzetközi oktatóktól. Az egyik ilyen szupervíziós napot a módszer megalkotójával, a mai modern trauma irodalom és gyógyítás egyik legmeghatározóbb szakemberével, Dr. Peter A. Levine-nel tölthettem.
A nap során több élő demonstrációt néztünk végig, ahogy valós kliensekkel dolgozott, majd a kliens távozása után közösen átbeszéltük a tapasztalatokat. Talán nem kell mondanom, hogy egy ilyen kaliberű tanárnak mekkora respektje van, sokan teljes áhítattal néznek rá, nem lenne nehéz neki guruskodni. De ő nem ezt az utat választotta.
A legnagyobb hatással azzal volt ránk, amikor arról beszélt, hogy az egyik ülésen hogyan rontott el valamit. Egy konkrét intervenciójáról utólag azt gondolta, hogy az ott nem volt a helyén, és később a hatását korrigálnia kellett. Ha nem mondja, nem vesszük észre, nem is volt gond belőle, de ő teljesen természetesen kezelte azt, hogy hibázott, meg is magyarázta, miért gondolja így, és nyíltan lehetett beszélni erről vele.
Miért mesélem el ezt? A tanácsadói szakma paradoxona, hogy egyszerre dolgozunk korábbi tapasztalatokból, miközben a helyzetek nem oldhatóak meg rutinból, amiből következik valamekkora bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, a ’nem tudhatom biztosan’ állapota. Ezen a területen lavírozunk, ami kreatív állapot, itt megszületnek a helyzetnek megfelelő új megoldások, de óhatatlanul ott van benne a hibázás kockázata. Sőt. Eszembe jut Brene Brown, aki arról beszélt, hogy a nagy sikerű TED előadása után sok nagyvállalat hívta őt workshopot tartani a kreativitásról. Csak azt kérték tőle, hogy olyan kellemetlen témákról, mint a sebezhetőség és a hibázás, ne beszéljen, mert az zavarba hozza a vezetőket. Ő meg mosolygott és mondta, hogy sajnos az nem lehetséges, mert ahol kreativitás van, ott sebezhetőség és hibázás is van. Ez így együtt egy csomag.
Valahogy így vagyunk ezzel mi is. Hiába a tapasztalat, szakértelem, a munkánk természetéből és persze az emberi természetből fakadóan együtt kell élni a hibázással. Sőt, azt gondolom, hogy ettől leszünk jó tanácsadók, hogy megmaradunk nyitott, a sebezhetőségünket is megőrző „rendszernek”, aki vállalja a hibázás kockázatát. Talán csak annyi a dolgunk, hogy egyre jobban hibázzunk.
