Ősi tudásunk, hogy ha különböző történetszálakat egybefűzünk, akkor a végére egymást új fénytörésben mutatják meg, ezzel némi izgalmat hoznak, és/vagy új látószöget nyitnak az olvasónak. A nyolcvanas évek és Ranschburg Jenő óta tudjuk, hogy ha három, némileg összekapcsolódó szót egymás mellé rakunk, akkor könnyen lehet pszichoszakmai sikerkönyvünk.
Hónapok óta tudom, hogy egyszer írnom kell ide, megmutatni valamit, ami bennem keletkezett és általa magamat is megmutathatom, ahogy mondani szokás: úgy szakmailag, mint emberileg… Ez utóbbi (mármint a kollégáim által erősen javasolt megmutatás) lesz talán a leghalványabb szála a történetnek, mégis az egyetlen valódi hajtóereje az írásnak, Ottlik mondta, hogy a jó író tud nem írni – én alapvetően a nem-írásban képzelem saját írói munkásságom. És akkor a különböző történetszálak…
Nagyjából negyven év után megjelent a Trabant együttes (első?) lemeze, amely sercegő, agyonmásolt kazetták formájában végigkísérte kamaszkorom évszakait, megformázva mindazt a belső félelmet és szorongást, amit belül formázhatatlanként éltem meg. Egyik kedvencem így kezdődik (https://www.youtube.com/watch?v=UbEG9DJPWsE):
Mindig mindent meg kell bánnod
Semmit se mondhatsz el ingyen
Minden szavadat félreértik és
Senki sincs, aki segítsen
Azóta persze tudom, hogy soha ne mondd, hogy mindig… Meg azt se, hogy soha… Szóval a szöveg véglegességének érvényessége sokat kopott bennem, mégis van valami alapvető tapasztalat, a nehezen érthetőség tapasztalata, ami végigkísér a munkámban, hiszen épp a nehezen érthető szálak, aspektusok teszik egyedivé kinek-kinek a történeteit, miközben az alapdinamikák nagyon hasonlóak mindannyiunk életében.
És ezzel el is értünk a révkalauz szálhoz. Talán a kétezres évek elején mondta Csaszi barátom, hogy a tanácsadó egy révkalauz, akinek legfőbb dolga, hogy átkísérje ügyfelét a változások és nehézségek között az új kikötőbe – úgy, hogy ő nagyjából ismeri a vizet, nagyjából tudja, hol kell vigyázni, mit kell elkerülni. Ez azóta is tetszik, és mióta mentálhigiénés konzultációkat is csinálok, egyre aktuálisabbnak érzem, egy apró, de jelentős módosítással. Ezekben a mentálos folyamatokban nem a szokásos változási nehézségek kapcsán akarunk révbe érni, hanem mély, sokszor tragikus emberi történetekben. És itt nem a helyismeretem segít utat mutatni (hiszen sokszor ismeretlenek nekem az ügyfél helyzetei, nem jártam az ő cipőjében), hanem valami egész más: érzésem szerint ilyenkor leginkább a remény révkalauza vagyok – segítek túllendülni azon a reménytelenségen, ami második körben foglyul ejti ügyfelemet, és benne tartja abban, amibe első körben belekerült, nem engedi, hogy mozgósítsa energiáit, hogy változni kezdjen. Jogosan merül fel a kérdés, hogy lehetséges-e reményt adni giccs és átverés nélkül bárkinek ilyen helyzetben, valóságos-e az így létrejött alagút végi fény? Trabantosan szólva:
Akkor most hol van, akit én várok?
Volt, vagy majd eljön vagy az sincsen?
Volt, vagy majd eljön, de én itt vagyok és
Senki sincs, aki segítsen
Hogy mi a szeretet, azt biztosan nem tudom, hogy mi a jó definíciója, azt még annyira sem. Bevallom, nem is érdekel. Ugyanakkor stabil és évek óta meglévő tapasztalatom, hogy a klasszikus Rogers-i hármas (megint egy hármas, figyelem!) – empátia, elfogadás, kongruencia – megvalósítása (illetve a megvalósítás igyekezete!!!) közben bennem keletkezett és átélt, meglehetősen komplex izé, amit líraian és vállalt képzavarral, leginkább szakmai szeretetként tudok körberajzolni. Hiszen minden szakmai keretet betartva (ezek fontosságában nagyon hiszek), mégiscsak egy valódi emberi odafordulás és kölcsönös bevonódás történik, amiben a szakmai székben ülő is érintődik, hiszen nem egy tünetcsoport hordozójával, nem egy két lábon járó érzelmi elakadással, hanem egy hús-vér emberrel beszélget. És ennek az embernek a magányba zárt történetéről épp a közös munka feszíti le a reménytelenség lakatát, és engedi be ebbe a korábban zárt rendszerbe a hit vagy a remény első sugarait. És ezek a hit- vagy reménysugarak nem tesznek eleinte mást, mint megmutatják, hogy a zárt rendszer már nem zárt többé, és akkor innentől szinte bármi megtörténhet.
Egy utolsó lépés még: a fent leírt szakmai szeretettel és a reményem szerint megszületett új fénytöréssel tudom indokolni azt a kb. húsz éves gondolatom, hogy a tanácsadók, segítők, pszichológusok vonalán miért szeretek professzionális távolság helyett professzionális közelségről beszélni. És zárásként a harmadik(!) idézet a dalból:
Mindenki azt hiszi, róla van szó és
Senki se tudja, hogy erről szó sincsen
Van mindenki, de nincs senki
És senki sem segít ingyen.
Hadd búcsúzzak egy frissen tanult linkedines hármassal: lelkesedés – reposztolás – pacsi!