Nemrég egy hozzám közel álló idős ember költözött szeretetotthonba. Nehéz szívvel néztem végig, ahogy elköszön az otthonától, bútoraitól, eddigi életétől. Végleg elköszön…
Nehéz, megosztó téma, amiről nem szeretünk beszélni. Ha szóba kerül, sokan elintézik annyival, hogy „én soha nem tudnám otthonba dugni a szerettemet”. Többnyire addig gondolják így, amíg maguk nem kerülnek ilyen helyzetbe.
Mentálhigiénés szakemberként és magánemberként is egyre gyakrabban találkozom ugyanazzal a történettel. A negyvenes-ötvenes korosztályban sokan próbálnak egyszerre helytállni az életük több, önmagában is egész embert kívánó területén: dolgozni, gyereket nevelni, küzdeni az életközép nehézségeivel, és közben gondoskodni az idős hozzátartozókról.
Az időskor, az élet utolsó szakasza, és az elhelyezés dilemmája sok család számára tabutéma, mégis rengetegen küzdenek vele csendben. Kevés döntés fáj annyira, mint amikor az embernek be kell látnia: már nem tudja egyedül ellátni az idős szülőt. Kevés döntés hordoz magában akkora lelki terhet, mint amikor eljön az idő, hogy idős hozzátartozónkat szeretetotthonba helyezzük.
A családok számára a szeretetotthon általában nem választás, hanem kényszer. A „jó gyerek” szerepéhez gyakran hozzátartozik az a belső hiedelem, hogy a szülőről mindig személyesen kell gondoskodnunk. De az idős hozzátartozó szeretetotthonba helyezése nem a szeretet hiánya – hanem a szeretet egyik legnehezebb formája. Mégis, szinte mindenki, akivel erről beszélek, ugyanarról számol be: bűntudatról, tehetetlenségről, lelkiismeretfurdalásról.
Az alapból nehéz helyzetet még nehezebbé teszi, hogy Magyarországon jelenleg több, mint 30.000 idős ember vár bentlakásos ellátásra. Az intézmények túlterheltek, kevés a dolgozó, sok az idős ember. Budapesten több otthonban is 2-3 év a várakozási idő.
Mentálhigiénés szempontból láthatatlan krízis: sokan nem ismerik fel, hogy amit átélnek ebben a folyamatban, az gyász, csak éppen nem halálesethez, hanem a szerepek átalakulásához kapcsolódik. Az idős hozzátartozó elvesztése nem egyik napról a másikra történik: hosszú „megelőző gyász” folyamattal kezdődik, ahol a fizikai gondoskodás mellett nagyon fontos a lelki kisérés.
Az élet utolsó szakaszáról ritkán beszélünk. Ha nyíltabban tudnánk a témáról beszélni, kevesebb lenne a bűntudat, a szégyen, és több a megértés magunk és mások felé!
Nagyon hiszek az időben elkezdett beszélgetésekben, megfelelő érzékenységgel, empátiával és türelemmel, mind magunk, mind az idős hozzátartozónk felé. Végül pedig ne felejtsük, hogy nemcsak az idős embereknek van szükségük gondoskodásra, hanem azoknak is, akik gondoskodnak róluk!
