Az adventi készülődés kapcsán időről időre elém toppan az érzés: miért kell ennyi csöpögős, túláradó, túlságosan explicit tartalmat belenyomni a karácsonyba? Miért nem elég maga az ünnep? Lehet-e a szeretetről írni a szó ismételgetése nélkül? Rövid válaszom következik, díszcsomagolás nélkül, és a végén lesz a kedvenc karácsonyi dalom is!
Szeretem a Komlós Aladár mondását: …a giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni… Ha innen indulunk, akkor nem is a mindenhol ránk hatni akaró szirupos külvilágról kell beszélni, hanem arról, mit jelent a drágán megszerezni?
Egyre inkább meggyőződésem, hogy az igazi ünnepek nálunk nagyobbak, nem állnak közvetlen kontrollunk alatt, nem mehetünk biztosra, nem tudjuk megoldani és valódivá tenni egy jó forgatókönyvvel. Az összes készülésünk, a jól bevált személyes vagy családi rituáléink csak az ünnep előszobájáig vezetnek, ezektől még nem léphetünk be az ünnep valódi terébe. Az igazi ünnepeknél biztosan egy másik erőtérbe kerülünk: az itt és most valósága, a jelenlévő (vagy jelen nem lévő) érzések, gondolatok és az igazi találkozások terébe. Sok emlékem van nem létrejött találkozásokról: amikor beszélgetünk, de nem vagyunk együtt, amikor hallom, amit mond, de nem érint meg, amikor figyelni akarok és mégis elkalandozom, amikor eszmét vagy sztorit cserélünk anélkül, hogy mélyebben hatna ránk, ami történik. Először ilyenkor a magam oldalát vizsgálom: valóban jelen voltam-e, koncentráltam-e, érdekel-e a beszélgetőtárs, merek-e kockáztatni témák behozásában, érzések megosztásában, magam megmutatásában? Tudok-e figyelni arra, hogy együtt milyen hangulatban, érzésekkel, közelséggel vagyunk jelen? Ha igen, részemről megtettem, amit lehet. Akinek van megélt tapasztalata az ilyen valóban ünnepi találkozásokról (kettesben, családban, csapatban) az tudja, hogy ez a drágán megszerezni útja, elég sokat kell beletenni minden résztvevőnek, és akkor sem biztos, hogy sikerül.
Ehhez, főleg így decemberben, nagyon jól jönnek a szép fények, a finom illatok és az, hogy a karácsonyra hivatkozva talán végre kimondjuk azokat, amiket egyébként egész évben ki lehetne mondani egymásnak. És itt üthet vissza a már idézett giccs: ha csak kifelé figyelek, hogy gyönyörű, finom, tökéletes legyen minden, ha akkor is pozitívat mondok, amikor nem érzek semmit, vagy még rosszabb, negatívat érzek, ha titkon abban hiszek, hogy az ünnep majd megoldja helyettem… Szerintem az áradó, instant pozitív hatásra vágyó felületességből sokszor öntudatlanul is ez kép keletkezik bennünk jártunkban, keltünkben így decemberben. És ezáltal nem hagyjuk magunkat valóban meglepni: hiszen felnőttként legtöbbször nem a fa alatti ajándék az igazi meglepetés, hanem az együttlét aktuális új hangjai, érzései, élményei. Hogy hirtelen más fényben látjuk egymást: szebbnek, közelibbnek, lelket mutatóbbnak. Ezek nyilvánvalóan nem állnak kontrollunk alatt, együtt törekedhetünk rá és ebből az együttből kaphatjuk az Ünneptől. Vagy épp nem kapunk, és akkor nem katartikus, hanem fáradt, törődött, vagy éppen megszokott lesz, ami még mindig sokkal közelebb van valósághoz, mint a cukormázas mikulásos csillogós. És, amikor a saját tökéletlen, épp nem fényes valóságunkkal merünk találkozni, az is ünnep, ha nehezebb is, és legtöbbször nem csilingelnek közben angyalok.
És akkor a kedvencem: nem látványos, fényesen harsogó, csilingelő nagyzenekaros feldolgozásban mutat valamit a Karácsony ünnepéből, hanem halkabb, finomabb, csendesebb verzióban.
