Amikor 1998-ban elkezdtem dolgozni, a fejemben határozott kép élt az életpályák ívéről. Úgy gondoltam – és a környezetem is ezt sugallta –, hogy egy 50 éves ember számára az érdemi munkavégzés lassan véget ér, innentől kezdve már csak a levezetés van hátra a nyugdíjig.
A világ azóta sokat változott és a nyugdíjkorhatár is folyamatosan kitolódik. Mégis, tanácsadóként a mai napig gyakran hallom vezetők szájából az alábbi mondatot:
„… már elmúlt 50, tőle már ne várjunk csodát, ő már nem fog megváltozni.”
Mintha az ötödik X után automatikusan megszűnne a változás képessége, és a helyét átvenné a csendes stagnálás.
Tavaly én is beléptem ebbe a klubba; 50 éves lettem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az évforduló nem indított el bennem intenzív belső folyamatokat. Szembe kellett néznem a kérdéssel: tényleg a „levezetés” következik?
A válaszom határozott nem. Úgy érzem, rengeteg erő és energia van még bennem. De rájöttem, hogy ez az energia már nem ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint 25 évesen. Már nem a bizonyítási vágy vagy a külső elvárásoknak való megfelelés hajt.
Ahhoz, hogy a következő évtizedben is legyen bennem tűz, kíméletlenül őszintének kell lennem magammal. Újra és újra fel kell tennem a legnehezebb kérdéseket: Mire akarom valójában használni a véges időmet? Mi az, amiért igazán lelkesedni tudok? Mi az én személyes „miértem”?
A jelenlegi HR gondolkodás és a szakmai közbeszéd fókuszában – teljesen érthető módon – a Z generáció áll. Ők a jövő, ők az új belépők, az ő integrálásuk és motiválásuk létfontosságú. De miközben mindenki a huszonévesek „megfejtésén” dolgozik, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról a generációról, amelyik a 70-es években született.
Pedig mi, az X generáció tagjai nem a múlt vagyunk. Többségünk előtt még 10-15 aktív év áll. Ez rengeteg idő. Hiba lenne erre az időszakra úgy tekinteni, mint puszta kivárásra, és hiba lenne erről a tapasztalt munkavállalói csoportról lemondani. Ahhoz azonban, hogy ez a másfél évtized ne csak a túlélésről szóljon, hanem kölcsönösen értékes legyen, mindkét oldalnak van dolga.
A munkavállaló részéről nagyobb tudatosságra van szükség. Foglalkozniuk kell a fizikai és mentális egészségükkel – mert a testük már nem bocsát meg úgy, mint húszévesen. És el kell végezniük a belső munkát is: megtalálni az új célokat, tisztázni a szándékaikat, és újra meggyújtani magukban a tüzet. Ezt senki nem fogja megtenni helyettük.
A munkáltatóknak pedig fel kell ismerniük, hogy az 50 feletti kolléga nem „leírt” eszköz, hanem érték. Nem elég csak megtűrni őket. Érteni kell az igényeiket, fejlődési lehetőséget biztosítani a számukra és késznek kell lenni a valódi párbeszédre.
Az én válaszom tehát egyértelmű: nem levezetés, hanem újratervezés.
