Nyár van, szabadságon vagyok, pihenni kell! Jól kell csinálni, egy esélyem van, egy év múlva lesz nyár megint. Életvezetési tanácsért kiáltó helyzet – a választ dalban mondom el.
Legénybúcsúról ismert nóta hozza meg a helyes pihenés receptjét, némi magyarázattal körítve, hűsítő limonádé a forróságban, íme a dal:
Magyar honvéd sétál az erdőben,
jön a Sztálin, tanácsot kér tőle.
Jól van Sztálin, adok egy tanácsot:
b@szd meg a sarlót meg a kalapácsot!
Rendes szövegelemzésként keressük meg a főszereplót, meg is van: a magyar honvéd az, aki tulajdonképpen én vagyok, meg persze Te. Egyszerű ez: minden idézett szöveg, rólunk szól, különben minek idéznénk… Nyár van, szabadságom ideje van, sétálok az erdőben, szinte gondtalanul, vagyis egy gondom azért van, hogy miért nem vagyok gondtalan? Már egy ideje pihenek, mégis sokszor bukkannak elő a nem megoldott helyzetek, lezáratlan gondolatok, meg nem beszélt nehézségek. Megyek, jönnek velem. Ekkor váratlanul elém áll Sztálin, aki mily meglepő, szintén én vagyok, meg persze Te. Azt most ne firtassuk, hogy honnan is bukkant elő (naná, hogy lelkünk erdejéről beszélek, ott meg csak akad egy még fel nem fedezett bokor), érdekesebb, hogy melyik részem (részed) is ő. Sejtem a választ, igen, a bennem lakó diktátor, akinek oly sok hasznát veszem a hétköznapokban: meglök, amikor már nincs kedvem, rávesz a melóra, amikor nincs erőm, hatékonyságban tart, amikor legszívesebben hagynám szétcsúszni a dolgokat, éles figyelemmel kíséri, hogy minden a helyére kerül-e a napodban. Igen, ő az, ismerem jól, meg persze Te is. Ő is pihenni jött, ő is sétál, csak nem tudja, hogy kell jól semmit tenni, hisz épp a tevés a legnagyobb hajtóereje. Van egy apró tennivalója: hogyan oldja meg, hogy ne tegyen semmit…
Nem lehet segítség nélkül elengedni egy ilyen hasznos figurát, segítsünk hát neki, mondom magamban. Az ötlet hirtelen jön, pont úgy kéne tenni, mint az inga: át kell csapni a másik irányba, át kell mozogni az ellenkező térfélre, meg kell tapasztalni, mi van ott, ahol ritkán járunk. Megtapasztalni, hogy mi van ott, ahol nem kell döntést hozni (amennyiben sokat döntünk a melóban), nem kell semmit előre tudni (amennyiben sokat kell előre gondolkodnunk a melóban), nem kell hibát keresni (amennyiben hibákat keresünk a melóban) és nem kell emberekre figyelnünk (amennyiben emberekkel foglalkozunk a melóban)! Épp azt nem csinálni, amiben olyan jók vagyunk, legalábbis egy ideig: hagyni a sarlót meg a kalapácsot. Elsősorban nem az agyunknak, hanem a lelkünknek van erre szüksége, meg a hosszú és unalmas délutánokra, amikor csak nézünk ki a fejünkből, és belül le tud ülepedni az, ami volt, egy kicsit nyugodtabban, egy kicsit békésebben, egy kicsit élesebb szemüveggel nézve az ülepedést. Leülepedni, mint, ahogy a felrázott akváriumban lassan leülepszik újra minden. Ja, és az akvárium is én vagyok, meg persze Te! Az ülepítés jó metódusa egyedi kell, hogy legyen! Erre még a magyar honvéd sem tud tanácsot adni, csak Te. Meg persze, magamnak, én.
Jó sétálást, ősszel találkozunk!
