Aktuális

Kajakvilágbajnokból világbajnok coach

Mangel Berény: A szüleim sportkarriert szántak nekem

Berény a Neosys csapatában egyszerre testesíti meg az udvarias és mindig figyelmes úriembert, az érzékeny szemű és vájt fülű megfigyelőt, a strukturált projektmenedzsert és a néha igen vicces, néha kamaszosan izguló srácot. Mindezek egyvelege izgalmas ötvözetet hoz létre, és ha megismerjük Berény fordulatokban gazdag pályafutását, egyáltalán nem lepődünk meg ezen…


Breuer Anna: Berény, te élsportolóként döntöttél a pszichológusi pálya mellett. Számomra két egészen távoli világ – hogyan lesz egy ifi világbajnok kajakosból pszichológus?

Berény: Igen, tényleg más világ – nem is tudom hol kezdjem. A szüleim orvosok, apukám, aki azóta sajnos már nincs közöttünk, traumatológus volt annak idején, anyukám pedig körzeti gyermekorvosként dolgozott. Így az, hogy orvosi vonalon próbálkozzak, a családdal jött. A sportolást eleinte a szüleim forszírozták, duci gyerekként nehéz kezdet volt, semmi kedvem nem volt hozzá. Persze, amikor már beindult és jól ment a kajakozás, és ifi-világbajnok voltam, már nem nagyon kellett erőltetni, már ment magától is. A szüleim sportkarriert szántak nekem, én viszont mindenképp tovább akartam tanulni, egyetemre menni. A szüleim által megálmodott sportkarrierhez elvégezhettem volna a TF-et, jártam is oda két hónapot, de nem voltam oda való. Az orvosihoz nem volt elég elszántság bennem, viszont menet közben egyre jobban elkezdett érdekelni a pszichológia. Érzékeny gyerek voltam, sokat olvastam, sokakkal tudtam „lelkizni”, szerettek velem beszélgetni a társaim, engem meg tényleg érdekelt, hogy tudok-e így segíteni másoknak.

A.: Ez még a gimnáziumban történt?

Berény: Igen gimnázium óta és utána, mert volt azért három év, amikor csak kajakoztam, készültem a versenyekre. Sportállásom volt, tehát fizetett sportoló voltam, ezért csak később, huszonegy évesen kezdtem az egyetemet.

A.: Azért a sportolói világ nekem egy elég macsó közegnek tűnik – tolerált téged ez a világ, mármint egy ilyen érzékeny, lelkizős fiút?

Berény: Szerencsém volt, mert az egyik legjobb barátom, hasonló érdeklődésű kenus srác és vele sokat olvasgattunk. Volt még pár ember, akikkel lehetett ilyenekről beszélgetni, két edzés között olvasgatni. Persze a nagy többség kezdetben így is jót röhögött rajtam, de később mégis valamennyire segített a beilleszkedésben, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és igazából nem is volt ez olyan rossz szerep: általában én voltam az, aki időnként felvetette az emocionális témákat, s ha néha mulattak is rajta, ugrattak, de figyeltek is rám, kiközösítésről pedig szó sem volt.  Az évek során nagyon jó csapat gyűlt össze, a mai napig összetartó közösség. A szűkebb kajakos-kenus baráti körben vannak műszaki végzettségűek, közgazdászok, jogászok, szinte kivétel nélkül megbízható, sikeres emberek. Sokszor mondták annak idején, hogy ők a való élet, a realitás, én meg hajlamos vagyok néha a lelkizős elszállásra, volt benne némi igazság. Végül is volt egy normalizáló szerepe ennek a közegnek, leföldelt és sok mindenre megtanított.

A.: Megkeményített?

B.: Kérdés, mit értünk keménység alatt?Ha azt, hogy egy sírós, duci, nem túl kitartó kisfiú voltam tízévesen, ahhoz képest igen, megkeményített. A sírás megmaradt, a duciság kevésbé. Ha pedig az a kérdés, hogy erősebbé és kitartóbbá váltam-e, akkor a válaszom: igen. A küzdőszellememet növelte, megtanított fölkelni egy-egy kudarc után megtanított arra, hogy rendszeresen feszegessem a határaimat, tanácsadósan szólva, kilépjek a komfort zónámból.

A: Végül elvégezted az ELTE pszichológia szakát és szakvizsgát is tettél, klinikai szakpszichológusként dolgoztál. Mi motivált aztán abban, hogy nyolc év után átállj és coach légy?

Berény: Amikor elkezdtem az egyetemet, volt bennem egyfajta ambíció, amire a sport tanított. Volt egy elhatározásom, hogy szeretnék legalább olyan jó szakember lenni pszichológusként, mint amennyire jó voltam a kajakban. Nyilván a kettő nem összemérhető, de azért annak idején éreztem, hogy jó vagyok a kajakozásban, hogy magas szintre jutottam. Céltudatosan vágtam neki és nem is nagyon érdekelt több irány, csak azok az ágazatok, amik a klinikumhoz kelletek, úgyhogy én viszonylag korán elkezdtem keresni a munka és a gyakorlat közeli lehetőségeket, kutatásokat a pszichiátriai klinikán. A klinikai gyakorlat mellett, az egyetemi kortárs segítő csoportba is felvettek már elsőévesen. Így szupervízió mellett elkezdtem kortárs tanácsadóként dolgozni. A szervezetfejlesztés akkoriban még nem igazán érdekelt. Első munkahelyem a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztálya volt, ahol magas színvonalú pszichodiagnosztikai és szupportiv pszichoterápiás munka folyt. Sokszor kellett vizsgálni, támogatni mérgezéses betegeket, öngyilkossági kísérlet után 1-2 napon belül. Ez volt a pszichológia része a dolognak, de az egész kicsit hasonlított apám baleseti osztályára, csak nem csonttörésekkel vagy autóbalesetekkel szembesültem, hanem lelki traumákkal. Izgalmas, sokszor felemelő, néha kilátástalan munka volt, idővel kicsit favágásnak kezdtem érezni, ezt is lehetett rutinból csinálni – a diagnosztikát nagyon jól meg lehetett tanulni, de mélyebb pszichoterápiás kezelésekre nem volt mód, mivel csak 1-2 hétig voltak bent a betegek az osztályon. Közben elkezdtem a klinikai szakképzést és négy év után felvételiztem a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztályra, ami az államilag finanszírozott pszichoterápiás ellátás keretein belül a szakma csúcsának számított.

A Tündérhegyen töltött négy év során rengeteget tanultam és dolgoztam csoport- és analitikusan orientált terápiás módszerekkel, vagy ezek elemeivel, de egyre inkább foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen hatékonysági fokon dolgozunk, mit is jelent a gyógyulás, meddig tart, stb. Általában három hónapig voltak nálunk a betegek, látványos változások indultak el, de ugyanazok az emberek akár néhány hónap múlva is vissza tudnak esni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy egy bizonyos pontig jó, és utána már nem hatékony a terápia. Egy másik erősödő dilemmám az lett, hogy úgy láttam, hogy egyes pszichoterápiás irányzatok, kiképző központok kezdenek egy kissé szektásodni. A pozíció és a különböző titulusok néha többet számítottak egy vitában, mint a valós mondandó. A kudarcokról, a terápiában történő elakadásokról egy ponton túl nehéz volt érdemben beszélgetni az idősebb, többnyire vezető pozícióban lévő kollégákkal, ugyanis volt két „varázsszó”: az egyik a „beteg ellenállása” a másik a „terapeuta viszontáttételi reakciója” amivel mindent rövidre lehetett zárni. Mi segít, mennyit, kinek? Nehéz kérdés a hatékonyság egy terápiában, mert valahol azt is eredménynek lehet nevezni, ha valaki, aki soha nem beszélgetett az érzéseiről, félév múltán képes kimondani őket. Én egyébként leginkább ezt éreztem sikernek. Nyilván ez gyakran komoly siker, de nem mindig. Mindezen dilemmáim közepette jött egy olyan lehetőség, ahol egy hosszabb projektbe kerestek trénereket, elvállaltam és felmondtam Tündérhegyen. A Később a Neosysról egy barátom mesélt, aki úgy hallotta, hogy éppen átalakul a cég és új embereket is keresnek.

A.: De akkor te már gondolkoztál a coach pályán?

Berény: Nem, akkor még csak trénerként dolgoztam. Majd felhívtam Andrást, aki behívott egy beszélgetésre. Elmondta, hogyan működik a cég, és abban maradtunk, hogy az erős pszichológia vonal mellettem szól, ráadásul érdekli a sport múltam is. A következő lépésben Szabolccsal találkoztam, aki elhívott a stáb megbeszélésére, illetve megkért rá, hogy mutassam be, hogyan dolgozom. Tartottam egy csoportos szupervíziót, később Szabolcsnak egy egyénit, és akkor azt mondták, hogy ez így rendben van, kezdjem el a coach képzést. Ősszel beszálltam a coach képzésbe, majd 2016 januárjától teljesjogú stábtag lettem.

A.: A coach munkában számodra mi a kihívás, hiszen a rokonszakmában már komoly gyakorlatod volt?

B.: A coaching egy sokkal direktebb hozzáállást követel, direktebb eszközöket. Az ambuláns pszichoterápiák nagy része, nem időkorlátos, nincs egyértelmű kritériuma a „gyógyulásnak”. Ebből a működésből nekem nehezebb volt átállni arra, hogy sokkal konkrétabb, markánsabb a célkitűzés és rövidebb maga a folyamat, minden egyes ülés végére el kell jutni valahová, amit kölcsönösen vissza is kell jelezni. Gyakran kell konfrontatív jellegű visszajelzéseket adni, erre is nehéz volt átállni, ebből a terápiákban kevesebb van. Ez volt az egyik nehézség, a másik a saját fejlődésem. Ez itt a Neosysnál kimondott és transzparens, része az elvárási rendszernek, a fejlesztési tervnek, meg a tanácsadói koncepciónak, amit képviselünk. Egy tanácsadónak személyiségben is markánsnak, határozottnak kell lennie. A személyes működésemben viszont nekem is vannak nehezebb rekeszek, szorongások, félelmek, bizonytalanságok, amelyekkel sokat haladtam az évek során, mégis a maradékkal itt még jobban kell tudnom bánni. Van vele munkám mind a mai napig, de ez rendben is van így.

A.: És léteznek olyan pszichoterápiás segédelemek vagy eszközök, amiket tudsz használni a coachingban?

B.: Persze, vannak. Például a pszichoterápiás első interjú módszertana, a szabadság, hogy a kliens mondja el hol tart, mit szeretne. Ebből rengeteg információt le tudok szűrni már az elején. Azaz el tudom kezdeni gyűjteni az infókat egy olyan fajta explorációhoz, mélyítéshez, amelynek technikája alkalmazható a coaching kezdetén. A kérdés megfogalmazása, annak a légkörnek a megteremtése, hogy a kliens bármiről szabadon beszélhet. Fontos az is, hogy az ember egy olyan elfogadó közeget teremtsen, ami a kliensnek biztonságérzetet ad, a segítő kapcsolat biztonságát. Ezt a tudást a terapeuta gyakorlatomból hozom.

A.: Mi a véleményed arról a jellemzően negatív percepcióról, amellyel a pszichológus szakma viseltet a coaching iránt?

B.: Nem tudom, hogy valójában mennyire erős és általános ez a percepció. Ez egy komplex kérdés, csak egy aspektust emelnék ki. A klinikai pszichológusi szakma nagy része szerintem továbbra is zárt, és sok irányzat, ahogy korábban mondtam, egy kissé szektásodik. Van bennük egy csomó érték és tapasztalat, de a pszichoterápiás képzések nagy része valamilyen módon az egészségügyi rendszerhez kötött, így hasonló tüneteket mutat, mint az egészségügyi képzési- és karrier rendszer. Ugyanaz a szakmai zártság, pozíció féltés, a doktori címek mögé pakolt értelmetlen kutatások stb. jellemzik a pszichoterápiás képzéseket.Ebből a percepcióból nehéz nyitottnak lenni a coaching iránt, viszont éppen most láttam, hogy a VIKOTE-n (Kognitív- és Sématerápiás Egyesület)  is indul coach képzés.

A.: És milyen típusú, témájú esetek érdekelnek a leginkább?

Berény: Ez jó kérdés én már pszichológusként sem specializálódtam, és coachként sem nagyon. Most a középvezetői réteggel dolgozom. Azt szeretem csinálni. Tetszik ebben a működésben az, hogy többet mutathatok meg magamból, több visszajelzést adhatok, hogy a másik jobban értse, miként hat néha a viselkedése. A visszafelé váltás nehezebb, mert nem szabadna visszacsúsznom a bólogatós, mindent elfogadó fázisba, ami a coachingban nem igazán hatékony.

 

Mangel Berény

SPORT

  • Ifjúsági Euróbajnokság 1996. Poznan I. hely K-4 1000m
  • Ifjúsági Világbajnokság 1997. Lahti I. K-4 1000m és V. K-1 1000m
  • Junior Európabajnokság 2000. Boulogne-Sur-Mer I. hely K-1 1000m és I. hely K-2 1000m
  • 13 magyar bajnoki cím 1994-2001 között

 

TANULMÁNYOK

2015 – 2016                  Neosys Coach Képzés

2011 – 2013 TEPKI Tündérhegyi Európai Pszichoterapeuta képzés
2006 – 2007 Pszichodráma Asszisztens
2001 – 2006 Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza

20 éves a Neosys!

„Nem én vagyok a nagymamád, de ha gondolok Rád, megállok…” Szmejkál Szabolcs tollából

Új helyre költöztünk!

2016. február 29-én elköltöztünk az Árvácska utcából, a Törökvész út 11/b szám alatt található kis villa épületbe.